Reményik
Sándor:
Lefelé menet
|
|
|
|
Máté 17
1"Elváltozék..." Köntöse mint a hó.
Olyan szép, hogy már-már félelmetes, -
Mégis: a hegyen lakni Vele jó.
Maradni: örök fészket rakni volna jó.
De nem lehet. Már sápad a csoda,
Az út megint a völgybe lehalad,
Jézus a völgyben is Jézus marad,
De jaj nekünk!
Akik a völgybe Vele lemegyünk,
Megszabadított szemű hegy-lakók
Csak egy-egy csoda-percig lehetünk.
Elfelejtjük az elsápadt csodát,
És lenn, a gomolygó völgyi borúban,
Az emberben, a szürke-szomorúban,
Nem látjuk többé az Isten fiát.
2
Testvérem, társam, embernek fia,
Igaz: a hegyen nem maradhatunk,
Igaz: a völgyben más az alakunk,
Nekünk lényegünk, hogy szürkék vagyunk.
Botránkozásul vagyok neked én,
És botránkozásul vagy te nekem,
Mégis: legyen nekünk vigasztalás,
Legyen nekünk elég a kegyelem:
Hogy láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy láttuk egymást Vele - a Hegyen.
Ne
akarj kereszteden könnyíteni!
Vándor roskad le
az útszél kövére.
Bot a kezében.
Bárcsak célhoz érne!
De nem megy
tovább! Hogyan érje el,
ha olyan nehéz
terheket cipel?
Amikor indult,
erős volt és boldog.
Azóta annyi
minden összeomlott.
Magára maradt.
Szép napoknak vége.
Keserves, árva
lesz az öregsége.
Szívében ott a
kérdés szüntelen:
Mért lett ilyen
az út, én Istenem?!
Ahogy így
töpreng, kicsordul könnye,
és leperdül az
útszéli göröngyre.
Aztán
elcsendesedik. Lehet-e
ilyen csüggedt,
ha Isten gyermeke?
Magasba emeli
tekintetét.
Ott majd megérti,
amit nem ért.
Fogja botját, és
indul vánszorogva.
Mintha a
domboldalon kunyhó volna!
Odaér. Bemegy.
Fáradtan lefekszik.
Elég volt már a
vándorlásból estig.
Soká töpreng még
bajon, hiányon,
míg végre lassan
elnyomja az álom.
S magát álmában
is vándornak látja,
útban a távol
mennyei hazában.
A mennyei város
ragyog feléje.
Oda igyekszik,
siet, hogy elérje.
Kezében
vándorbot, vállán keresztje.
Vállára azt maga
Isten helyezte.
Siet örömmel.
Föl! Előre! Föl!
A messzi cél,
mint csillag, tündököl.
Hőség tikkasztja.
Keresztje teher.
Útközben néha
pihennie kell.
Kedves ház kínál
pihenést neki.
Súlyos keresztjét
ott leteheti.
S ahogy tovább
indulna, mit vesz észre?
Tekintete ráesik
egy fűrészre.
Olyan súlyos
keresztet cipelek.
Jobb, ha belőle
lefűrészelek
-mondja magában.
De jó hogy
megtettem!
Sokkal könnyebb!
Így -sóhajt elégedetten.
Siet tovább.
Mindjárt elfogy az út,
s eléri a ragyogó
kaput.
Ó, már csak egy
patak választja el!
Jön-megy a
partján, hídra mégse lel.
De hírtelen
eszébe jut keresztje:
A túlsó partra az
most híd lehetne.
Jaj, nem ér át!
Hiába próbálgatja:
hiányzik a
lefűrészelt darabja.
Mit tettem -kiált
kétségbeesetten.
Most a cél
közelében kell elvesznem,
mert keresztemet
nehéznek találtam!
S ott áll a
parton keserű önvádban.
Azután új vándort
lát közeledni,
s mert
keresztjéből nem hiányzik semmi,
mint hídon,
boldogan indulhat rajta,
hogy átjusson
békén a túlsó partra.
rálépek én is!
Reménykedni kezd:
az ismeretlen,
idegen kereszt
hátha átsegíti.
Rálép, de reccsen
lába alatt. Jaj,
Istenem, elvesztem!
Uram, segíts! Így
sikolt, és felébred.
Még a földön van.
Előtte az élet.
Csak álom volt a
kín, a döbbenet.
Megváltó Uram,
köszönöm Neked!
Keresztemet Te
adtad, ó, ne engedd,
hogy egy darabot
is lefűrészeljek!
Amilyennek adtad,
olyan legyen!
Te vezetsz át a
szenvedéseken.
A Te kereszted
szerzett üdvösséget,
de mivel az
enyémet is kimérted,
Te adj erőt és
kegyelmet nekem,
hordozni
mindhalálig csendesen!?
"Kemény a
harc, nehéz a kereszt terhe.
Nem bírom már!
-sóhajtod
csüggedve.
De tarts ki!
Egyszer meglátod, megérted,
hogy a keresztre
miért volt szükséged."
(Fordította:
Túrmezei Erzsébet)
FÁRADT VÁNDOR ÓHAJA
Valaki kellene zúgja, mondja:
Ne add a harcot, most se fel,
Valaki kellene a kezem fogja:
Egy samarítánus, ki felemel.
Kellene kettő, két fülem felől
Kik Jézus szavával bátorítanának.
Két jótestvér a két kezem felől,
Kiken át szent égi erő árad.
Kellene pár ember, ki érezzék,
Náluk nélkül csak gyenge egy vagyok.
Kiktől nem választ el soha semmi,
Kikkel mindenben eggyé válhatok.
Kellene, hogy a nagy Gyülekezet,
Amely Krisztus testének hívatok
Úgy tartson számon, úgy tudjon
rólam,
Mint ki velük együtt dolgozik.
Kellene egy, kettő, minden testvér
A másikról tudjon, észrevegye
Együtt küszködjön a legkisebbek és,
Mint akiket Krisztus köt össze.
A
PRÉDIKÁCIÓ
Csodálatos a prédikáció,
- gúnyolhatják-, itt Istené a szó!
S ha belülről látnád a szíveket,
elállna akkor a lélegzeted:
Van megszállott, ki rázza láncait,
Van Saul, akit égi fény vakít,
Van, ki most döbben rá, hogy elveszett,
s riadtan keres egy mentő kezet,
van gúnyos, konok, lázadó, pogány,
van ki a végső ítélettől retteg;
de van, kinek csillag gyúl homlokán,
mert szívében Krisztus most született meg.
Bódás
János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése