Gecsemáné
A
Gecsemáné kertjében, ahol
szemét
lehunyva borult Krisztus arcra,
- az
esti lég csak sóhaját kavarta
s egy
csermely, tükrén sápadt kép a hold,
csak
panaszt zúgott egyre halk morajjal,
eljött
az óra. hogy egy síró angyal
az
Isten trónusától földre szállt
és
hozta már a keserű pohárt.
S az
Úr előtt felrémlett a kereszt.
Megtörve
látta függni rajta testét,
s
hogy tagjait mint kötelek erezték
a
megfeszült inak - mind látta ezt.
A
szögeket is látta már meredni
s
fején a véres töviskoronát,
míg
távolból a sűrű légen át
a
haragvó menny kezdett el dörögni.
A
fán, amelyre felfeszítették,
a
vére cseppje csöndesen aláfolyt.
Felsóhajtott,
és minden pórusából
ömlött
a verejték.
Sötétedett.
Mint szürke tengeren,
a
komor égen fénytelen nap úszott
s
alig mutatta töviskoszorúzott
fejét
haláltusában rángni fenn.
A
három embert a kereszt tövében
gomolygó
szürke ködbe veszve látta,
de
hallotta, hogy mennyire ziláltak
és
köntösük hogy csattogott a szélben.
Ó,
volt-e még ily forró szeretet?
Mert
ismerve és felismerve őket,
az
Ember Fia szíve lánggal égett,
s
egész testében verítékezett.
Kihunyt
a nap, fekete füst maradt
s
elnyelt keresztet, sóhajtásokat.
Egy
bősz vihar sem fogható irtózat
a
csendhez most a csillagvesztett mennyben;
Üres,
kiégett kráter lett a föld,
magából
minden életet kiölt,
csak
fentről szólt a tompa hangú szózat:
„Én
Istenem, miért hagytál el engem?!“
Halálhoz
ekkor Krisztus ily közel,
elcsüggedt,
síró arca mily fehér,
s
verítéke vér.
S
remegve nyílt a Tűrő ajka szóra:
„Atyám,
ha lehet, tőlem ez az óra
hadd
múljon el!“
Villám
csapott az éjbe: a kereszt
mártírjegyekkel
égve fényben úszott,
és
millió kéz ráfonódva kúszott
a
fán, amelyet többé nem ereszt,
Kezek,
kezecskék - ó, ki tudja, honnan? -
s
világra sem jött lelkek millióan
szikrázva
mind a Krisztusfőre hulltak;
a
földből feltört könnyű pára holtak
könyörgő
sóhajtásának hatott.
És
Krisztus ekkor égi szerelemnek
tüzét
érezve szólt: „Atyám, legyen meg
a te
akaratod!“
Holdfényes
ég; egy liliomra hajnal
Szórt
harmatot a Megváltó előtt,
S a
kelyhéből kilépett most az angyal
Hogy
erősítse őt.
Annette
von Droste-Hülshoff - Fükő Dezső
A Mester virraszt
Getsemáné,
olajsajtók kertje.
Csendes
az éj, koromsötét az ég,
Jézus
virraszt, szomorú a lelke.
Tanítványai
mind elszenderültek,
míg
felhőkbe rejté arcát a hold.
Magára
hagyták hű Mesterüket.
Egyedül
vívta meg halálharcát.
sóhajok,
félelmek özönében.
Véres
verejték borítá arcát.
Hogy
az álom varázsa megtörött,
a
Mester állt előttük győztesen.
Fény
suhant át a Gecsemáné fölött.
Gerő Sándor (Harangláb c.
kötetből)
Értünk
gyötrődött Ő
Értünk ment az Úr halálharcára,
Mikor
ama kertbe ért.
Lásd
Őt, lelkem, mint borult arcára,
Esdvén
lelkünk üdvéért!
Értünk
jöttek Rá a rettegések,
Szorongások,
gyötrő szenvedések;
Értünk
sírt és esdekelt,
Verejtéke
véres lett…
Értünk
verték rútul drága arcát,
Melyen
vére gyöngyözött…
Mígnem
Isten megszánta kínharcát,
S
hozzá angyalt leküldött.
Értünk
égett lázban minden tagja,
Két
szeméből folyt a könnyek árja;
Értünk
arca elborult,
S
fájdalomtól eltorzult.
Értünk
tűrt el szitkokat és sok gúnyt,
Csúfos
arculcsapdosást.
Szánalmas
a látvány, melyet így nyújt:
Sebzett
vállán gúnypalást…
Homlokáról
vére fel nem száradt,
Tövis
sebből új vérpatak áradt
Nézni
e nagy Szenvedőt:
Áthat
csontot és velőt.
Értünk
hordta súlyos keresztfáját
Szelíd,
tűrő bárányként.
Rászegezve
kitárták két karját,
Vére
kifolyt patakként.
Értünk
tikkadt szomjúságtól ajka,
Értünk
függött kínban elhagyatva,
S
elfogadta a halált,
Teste
sír mélyére szállt.
Chr. R. Zinzendorf (1727-1752) A
hit hangjai, 205.ének
Gecsemáné éjszakája
A
patak szelíden öleli a hegyet,
mint
egy csillogó ezüstkoszorú.
Vízében
a nád lehajtott fejjel áll,
mint
az ember, ha nagyon szomorú.
A
hegyen olajfa bontogatja rügyét,
illatot
kavar a tavaszi szél.
Levél
bomlása, szellő suhanása:
hallgassuk
meg titkon mit beszél?
Réges-régen,
sok-sok éve már,
minden alkonyon itt járt valaki.
A
pataknál, a pálmafák alatt,
ott
vannak még szent lábnyomai.
Mikor
megindult csendesen a hegyre,
a kis
csapatot hátrahagyva itt,
tudta
mindenki: a fák, a virágok,
hogy
Isten Fia ott imádkozik.
És
jött egy éjszaka, az az utolsó,
A
gyötrelmek szörnyű éjszakája;
és
hiába sírt a szent Fiú,
nem
jött válasz könyörgő szavára.
- Ha
te is arra jársz, ha arra visz utad,
ha
odáig űz a szenvedés,
a
próbák sűrű, sötét éjszakáján
erőt
ad majd az emlékezés.
S ha
nem jön válasz könyörgő imádra,
ha
nem lenne rá felelet,
vérző
szívvel és vérző lélekkel
vedd
fel te is nehéz keresztedet.
A
Gecsemáné éjszakáját végig kell járni,
arra
visz az út Krisztus lábnyomán.
A te
küzdelmed nem világot vált meg,
csak
a hitedet méri meg csupán.
És
mégis, nagy a harc! Életre-halálra.
Egy
éjszakán tán meg sem vívhatod,
Sokszor
kell menni a Gecsemánéba,
amíg
koronádat megkaphatod.
Páskulyné Kovács Erzsébet, 1967.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése