EZ EMBER ISTEN FIA VOLT!
A munka kész,
megváltásnak
csodája
elvégeztetett.
A megváltó az
átok fáján
nagy kínok közt
kiszenvedett.
A gúnyolódók
ajka néma,
szemük merően
rámered.
Előbb még
büszkén gúnyolódtak:
Most rémtől
gyötört emberek!
A nap eltűnik fájdalmában,
a föld remeg és
zeng az ég.
A bátor harcos
félelmében
reszket s a
szeme tűzben ég.
S a marcona és
érzéketlen
katona szíve
feldobog:
,,Az Isten Fia
volt ez ember!
- Ennél többet
nem mondhatok!’’
Az Isten Fia
volt ez ember!
- száll messze
időn, téren át.
Az Isten Fia
volt ez ember!
- ki viselt
töviskoronát.
Az Isten Fia
volt ez ember!
- harsogja
tenger és szelek;
ki parancsolt a
hullámoknak,
s az orkán néki
engedett...
Az Isten Fia
volt ez ember!
- kiáltják
százan, ezeren,
ki engemet is
meggyógyított,
mikor feküdtem
betegen.
Az Isten Fia
volt ez ember!
- ki az életnek
Ura volt;
és feltámadván a
halálból,
legyőzőt Sátánt
és pokolt.
Az Isten Fia
volt ez ember!
- ki néked,
bűnös, megbocsát...
Ó jöjj, s borulj
a keresztfához
és ingyen örök
üdvöt ád!
Haraszti Sándor
ÁMON, AZ ÁCS
Két szálfát
hoztak Ámon udvarára
és szólt a
főpap: ,,Ámon, jól figyelj:
Kereszt legyen.
Ne félj! Meg lesz az ára.
Durva, nehéz...
Ne faragj rajt’ sokat.
Sürgős.’’ És
Ámon munkához fogott.
Fejszecsapások
hullottak a fára.
Akkor
hajnalodott.
Felkelt az
asszony is, a gyermek is.
,,Édesapám,
milyen két furcsa fa.
Mi lesz
belőle?’’ ,,Eriggy Salomé,
ne is kérdezd!’’
- döbben föl az apa.
Kis Salomé
vidáman elszalad.
Milyen erős a
nemrég béna láb!
Milyen jó volt
Jézushoz vinni őt,
követve szívük
halk sugallatát.
Csodálatos volt
az a pillanat!
Ámon dolgozik.
Készül a kereszt.
Nehéz a szíve.
Ki is hordja majd?
Valami gyilkos,
lator lázadó,
nyomorult
emberteste függ le rajt.
Akárkié, annak
nem hirdetett
bocsánatot
szelíd Názáreti,
mint őneki.
A kis Salomé
sírva jő megint:
,,Édesapám, ne
ácsold azt a fát,
valami úgy fáj a
szívem körül.’’
Ámon, az ács,
verejtéket törül.
És két pribék
cipeli már tova.
,,Hova, emberek?
Csak azt, hogy hova,
kinek?
Szóljatok! Két kérges kezem
keresztet, mást
mindennap annyit ácsolt,
de soha semmit
ilyen nehezen!’’
,,Eh, valami
hamis próféta volt.
Jézus. Hiszen
hallhattad a nevét.
Nem emlékszel
rá?’’ - ,,Jaj! emlékezem.’’
,,Ámon, vidd már
a pénzt. Kell a kereszt.
Durva, nehéz.
Éppen jó lesz neki.
Ha igazán Isten
fia, ne félj,
majd leszáll
róla a Názáreti.
Őrajta lesz, nem
a te válladon.’’
Ámon csak áll,
csak áll, s két szót dadog
szünettelen:
"Nem adom. Nem adom."
,,Megvettük,
Ámon. Mi közünk veled?
Ácsolhatsz egyet
önmagadnak is.
Ma az ács fia,
holnap meg az ács.’’
,,Nem, nagyurak,
kérlek, ma engemet.
Énrám sújtson le
ostor, kalapács!
Ártatlan Ő.
Annyit vétkeztem én.
A gyermekemet
gyógyította meg!
Ha vért akartok,
itt van az enyém!’’
"Elég volt
Ámon, vedd a pénzedet!"
Kavargó, lármás
gyülevész menet.
Látni akarnak,
egymáson taposnak.
,,Ni, hogy’
vérzik! Ni, már megint verik!
Odanézzetek, már
megint leroskad!’’
Ki hederítne rá,
hogy valaki
ott tördeli
kezét a vad menetben:
,,Nem az övé! Az
enyém, az enyém!
Nekem adjátok!
Az az én keresztem!’’
Csak másnap
reggel vetődik haza.
Semmit se szól,
semmit se kérd az asszony.
A nagy kereszt
ott állt a Golgotán
s ő fenn maradt,
hogy álmatlan virrasszon
és faggassa a
kereszt titkait,
a nagy
keresztét... hiszen az övé volt...
ő ácsolta...
Virrasztott végtelen,
míg el nem
kezdett pirkadni az égbolt,
Most hazajött.
Az asszony is remeg.
Egymásra néznek;
sír bennük a bánat.
Szívükbe hasít
az a kacagó,
boldog
gyermekhang. Szegény Salomé,
szegény, ő mitse
sejt. ,,Édesapám,
álmomba’ láttam
ám édesapámat!
Ékes királyi
széket faragott
két nagy-nagy
fábul. S az Úr Jézus ráült.
Koronája volt.
De egész olyan volt
mint amikor
meggyógyította a lábom.
Fényes angyalok
álltak körülötte
és uralkodott az
egész világon.
Édesapám, úgy-e
gyönyörű álom?’’
Ámon sötét szeme
látóra tágul:
,,Királyi
széket... faragtam neki...
És uralkodik az
egész világon?
Királyi szék
lesz véres keresztfábul...
A te váltságod
az Ő vére, Ámon.
Igen, kis
Salomém, egyetlen lányom,
gyönyörű álmod
volt: próféta-álom!’’
Túrmezei
Erzsébet
Őszből tavaszba c. verskötetből
A Golgotán
...Három kereszt volt... s három
megfeszített.
Három nyúlt árnyék, három tört
tekintet.
Két büntetés s egy égre hangzó bűntett.
Két büntetés s egy égre hangzó bűntett.
Egy kisgyermek az anyjába karolt,
Az anyja állt, - a bánat szobra volt.
S mint eldobott pénz - égbe tűnt a
hold.
- ‘Anyám, az a szög véres már amott...
Minden átszúrt kéz úgy fáj és sajog? ‘
- Csak az, fiacskám, mely simogatott.
- ‘Anyám, az ott hívja a Jehovát...
Mindenki mond a keresztfán imát? ‘
- Csak az fiacskám, aki megbocsát...
- ‘Anyám, mindenkit megfeszítenek
ezek a véres, sötét emberek? ‘
- Csak azt, fiacskám, csak azt, aki -
szeret...
Muraközy Gyula
Hozsannázó napok I kötet. 284.old.
Ének a töviskoronáról
Vannak koronák drága vert aranyból,
ragyogó, szemvakító színaranyból,
rajtuk ötvösök mesterkeze fárad.
Ámuló szemmel én mégsem csodálom,
Egyedül a töviskoronádat!
Vannak koronák kövekkel kivertek,
színesek, mint a friss tavaszi kertek.
De a legszebb rubinokat ott látom
égni, ragyogni napnál fényesebben
a Te tövisekből font koronádon!
Vannak koronák... vannak...lettek...
voltak.
Elgurultak, mert trónok leomlottak,
amint a századot követte század.
Csak egyet nem tud idő eltemetni:
A Te tövisekből font koronádat!
Királyok töviskoronás Királya!
Engedd, hogy én is leboruljak áldva,
s a szívemből a hála és imádat,
mint illat szálljon és dicsérve zengje
egyedül a Te töviskoronádat!
Véred rubincseppjének ragyogása
Legyen elég nekem! Szemem ne lássa
világ virágait! Semmit ne lásson:
ott csüngjön boldog, örök ámulattal
egyedül a Te töviskoronádon.
S ha a tövisek, ahogy téged, engem
sebeznének, segíts akkor is zengnem,
mint aki meg nem tagad, el nem árul,
inkább megpecsétli hulló vérrel
az éneket a töviskoronárul.
Túrmezei Erzsébet
Hozsannázó napok I, kötet 281 old
Nagypénteken
Nagypéntek gyásza úgy reám borult,
Ragyogott a nap, mégis alkonyult…
Csak álltam, álltam a napsugarakban
Nagypéntek gyásza zokogott a napban…
Én hallgattam a nehéz zokogást
És figyeltem a vérző Messiást.
Láttam: szemét égette fájdalom,
Vérző homlokát, ah, úgy fájlalom.
A töviseket, a véres koronáját,
A láthatatlan, örök glóriáját.
Néztem nagypéntek bűvös láthatárán,
Megtört a könnycsepp szememnek
pilláján:
- Ah Istenem, Te úgy szeretted őt,
Az ártatlant, az örök Szenvedőt.
Hiszen Fiad volt, szent és isteni,
Mégis hagytad Őt felfeszíteni.
S mi bűnösök, kiket szintén szeretsz,
És semmiségünkért, óh, meg se vetsz,
Mi bűnösök, hát mért nem szenvedünk,
Csendes mosollyal, s ha veretettünk,
Mért nem mondjuk, hogy így kell
lennie,
És hogy az egész ütés semmi se…
Add, hogy nagypéntek vigaszunk legyen,
Reád találjunk ott, a nagy hegyen,
Hol keserűség poharát ürítve,
Szenvedjünk csendben, másra nem
tekintve,
De megtagadva örökre magunkat.
És büszkén járva tövises utunkat,
Általküzdve a három napot,
Elérhessük a fénylő csillagot,
Mely Húsvét napján gyulladt ki az
égen,
Megfoghatatlan, örök csodaképpen!
Kárász Izabella
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése