A falevél meséje a hitről, a csodáról

Réges-régen egy kislány súlyosan megbetegedett.

Állapota napról-napra romlott. Szülei felkeresték a legjobb orvosokat

, akik minden tőlük telhetőt megtettek, de mindhiába. Betegségére nem találtak gyógyírt.

Teltek a napok és a kislány ereje fogyni kezdett.

Étvágytalanná, szótlanná vált, arca halovány lett, és ágynak dőlt.

 Magához intette aggódó szüleit és ezt mondta nekik:

 Drága édesanyám, drága édesapám! Nagyon beteg vagyok, fogytán minden erőm.

Érzem nemsokára elhagylak benneteket. Ha az ágyamból kinézek az ablakomon át,

látok egy terebélyes fát, rajta sok-sok zöld levéllel. Mire ennek a fának az utolsó levele is lehull,

 én sem leszek már köztetek. Eljött a nyár, majd beköszöntött az ősz.

A levelek megsárgultak és hullani kezdtek a fáról.

A kislány már nem tudott felkelni az ágyából,

csak onnan tekintett ki bánatosan az ablaka előtt álló fa leveleinek táncát követve.

Tél lett és hideg. Egy jeges szélvihar lesöpörte a fáról a maradék leveleket.

 Kivéve egyet, egyetlenegyet. Az az egyetlen árva falevél, a legádázabb telet és hózivatart is túlélte.

A kislány ahányszor kitekintett az ablakon, mindig ott látta fent a fa koronájának közelében.

 Ki tavaszodott, a terebélyes fát újra zöldellő levelek lepték el.

 És a kislány csodák csodájára jobban lett.

 Állapota napról-napra javult, ereje lassan vissza tért, míg egy napon gyógyultan kelhetett ki az ágyából.

 Oda sétált az ablakához és ekkor vette csak észre, hogy valaki oda festett egy levelet.