Keresztény versek

Felébredt föld

Eloszlott a köd, a nap kisütött.

Lerúgja fehér paplanját a föld.

Nyújtózik, ásít, dermedt ráncai

szomjasan isszák tavasz illatát,

s lassan szépülnek, simulnak tőle.

Rá sem ismerni már a vén földre!

Egy évet megint fiatalodott,

fiatal kedve kitavaszodott.

Fiatal kedvvel szép ünneplőt ölt,

melyet nem ölt csak tavasszal a föld.

Hű szemmel néz az ég tükrébe,

s könnyűlten sóhajt, megelégedve,

mert a jóságos, mosolygó vén nap

úgy látszik, neki is szépet mutat.

Barna testében megpezsdül a vér:

új nedvet szállít minden kis gyökér,

izeg-mozog már minden kis kukac,

együtt ujjongják: jön, jön a tavasz!

Kitárul a föld ölelő karja,

minden ízében a tavaszt várja.

Egy napsugáron hipp-hopp, itt terem,

ruhája libben erdőn, réteken,

s hóvirágot, ibolyát tűz kacagva

szerelmes föld friss zöld-selyem hajába.

Oláh Lajosné, 1954, március.

(Ige és élet c. kötetből)

Tavasz

Egyszer lesz egy örök tavasz,

Mikor, mint vándormadarak,

Hazatérünk…

Akkor, minden mi múló, szertefoszlik,

Minden felhő, köd, homály eloszlik,

Országok, hatalmak összeomlanak;

Királyok, vitézek porba hullanak.

A világ recsegve ropogva összetör

És hatalmasak menekülnek a bíró elől.

Akkor, mikor mindenki reszketni fog,

Te, Isten kegyelméért ezt mondhatod:

„Nem rám, Uram, hanem, Fiadra tekints,

Nekem semmi jogom, érdemem nincs.”

Akkor, mikor mindenki félni fog,

Te örülsz, mert Krisztus kezében van a jog.

Ha ma, még hullámok, viharok fenyegetnek

És gondok, próbák bánatok majd elnyelnek:

Tavasz jön, ne csüggedj, aztán aratás,

Már közeledik a számadás.

Tekints fel az égre, és ne feledd

Hogy egyszer lesz egy örök tavasz,

Mikor, mint vándormadarak

Hazatérünk.

(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Ébredés

Egy rügy vagyok az élet fáján,

Melyet kinyitott a napsugár.

Varázs-szavára lepattant a zár,

Meghasadt a rút, kemény kéreg,

Szívembe költözött az élet

És lett világosság az éjszaka után.

Egy rügy vagyok… melyből levél

És gyümölcs kell legyen… Aki reám néz,

Szálljon új illat, béke szívébe

Láttassék rajtam a művészi kéz.

Kell, hogy lehulljon a virág,

És magam megtagadva legyek termés,

Hogy szolgáljam és építsem a fát.

Egy rügy vagyok… és nagyra kell nőjek

Virágomból méhek vigyék a tápot,

Árnyékomban vándorok pihenjenek,

Madarak találjanak fészket a fán.

És ezért, kell hogy táplálkozzam

Az élet vizéből, és tovább adjam

Azt, mi nekem is ingyen futott.

Egy rügy vagyok… és ha felettem fellegek szállnak,

Tudom, csak esőt hoznak, javamra válnak.

Most szeretet-sugárban fürdik a lelkem,

Szél viszi messze boldog énekem,

Csak itt maradjak, a fához kötve,

Tarts itt Uram, és ez elég nekem.

Egy rügy vagyok… és egyszer, jól tudom,

Lehull majd a gyümölcs, a levél.

Elmúlik majd minden fájdalom.

És elalszom csendben, Atyám ölén.

Ő felébreszt majd egy reggelen

Mikor már minden harc elpihen.

Angyal-énekkel dicső hazámba vezet.

Hol, nekem Ő már helyet készített.

(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Tavaszi dal

Széttört bilincsét csörgeti

a kis patak,

hab-ajkai himnuszt Feléd

kiáltanak.

Ifjú erdőn, a most fakadt

zöld lomb alól,

ezer madár halleluját,

neked dalol.

A réteken szűz ajkaival

ezer virág

trónodhoz ontja álmatag

illatdalát.

Ezer rajongó napsugár,

fény-óceán,

hőn, lángolón ujjong Feléd,

dicső Atyám!

Dicső templommá változott

a végtelen,

hol minden szív Téged dicsér,

nagy Istenem!

(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Dicséretek

A Szív vagy Istenem,

Átlüktetsz mindenen;

Át sok-sok kis dalon,

S a csillagtáboron.

Te vagy Uram, a Csend,

A halhatatlan Rend.

Elzúg a harc zaja,

Örök a csend dala.

Te vagy Uram, a Szentség,

Szeplőtlen, tiszta Fenség.

Én füstös lámpafény,

Bűnöknek éjjelén.

Te vagy, Uram, a jóság,

Kezedbe nyílnak rózsák.

Ha orcád rám ragyog,

Zengő tavasz vagyok.