Tavaszi zsoltár
A napsugár
tavasztüzétől
ha a parancs
megjött az égből,
s gyökérből gallyig
fut a nedv,
a tölgyrügy is
ledobja régi
zörgő, rezgő
megszáradt téli
lombját s tavaszi
lesz a kedv.
A Szentlélek
áldott tüzétől,
Úr irgalma
és kegyelméből
tisztulásig ha
jut a hit;
ó-emberünk
leomlik rólunk,
újjá leszünk,
és jó kovászként
keleszti az Úr
fiait.
Fű, fa, virág,
újjászült lélek
kivirul és
él Istenének...
Ha új tavaszt ért
életed,
virágozz, nőjj
és gyümölcsözzél,
megigazulj
ott a keresztnél,
és nyerjél
örök életet!
Dr. Kubacskai Béla
(Balogh Debóra
füzetéből, Kolozsvár)
Búcsú a hóvirágtól
Ahogy lefutott a hó a földről
mindjárt kidugtad tiszta arcodat,
ezüst kelyheddel gyenge száradon,
hó levében nézvén meg magad.
Kis fehér virág, Élet hírnöke,
te hoztad el a ragyogó tavaszt,
téli halálból az élet felé
vad, hideg éjben te kezdtél utat.
Szép napsütésben, simító szélben
miért hajtod le árva fejedet?
Ha fáj a búcsú, vigasztalódjál,
ne sírj többé már harmatcseppeket.
Köszönj el az öreg fa tövétől,
mondj búcsút a halvány ég kékjének,
Tűnj el, mert a fekete világba
eltapossák tiszta fehérségedet.
Fehér hóvirág… Utánad intve
fájó gyászdallal emelek kezet.
Addig nyugodj csendben a föld ölén
míg eljön egy másik, szebb kikelet.
Somogyi Barnabás
(Balogh Debóra
füzetéből, Kolozsvár)
Csodák
Te kopár fa, s te barna száraz ág,
Benned születnek a legszebb csodák.
Ma még zörögve sóhajt bús zenéd
S holnap te zenged az ég üzenetét!
Ma még szegényen, búsan fúj a szél,
Fagyos telekről, halálról beszél.
S holnap meg csókol égi napsugár
S elkezd vajúdni benned már a nyár!
Előbb rügyek, félénk kis levelek,
Bennük csodás virág-raj szendereg,
Színek, illatok, álmok, életek,
Hozsánnáznak majd édes éneket.
Öntöznek langyos permeteg esők,
S te mámorosan hordod a jövőt.
Az örök nagy Isten rád lehelt.
S az isteni szó új életre kelt.
Néha még tépnek ezernyi szelek,
Tördelik, vágják ágad, gyökered,
Meggyötör vihar, szellő megcibál,
Fölötted dörgés, villámlás cikál.
Lehull virágod, elszáll illatod,
S te mégis, mégis nem vagy csalódott
Az Isteni Végzés teremtő erő
Belőled gyümölcsöket hoz élő.
Ember-lélek, te kopár szürke ág,
Benned is szenderegnek ily csodák,
Ma még keserűen sóhajtsz bús zenét.
De ha veszed az ég üzenetét,
Mint tüzes láva, úgy fut rajtad át,
Elperzselve a bűn halál-fonalát.
S mint levél, virág s
gyümölcsrengeteg,
Hozsánnázik Istennek életed.
(Balogh Debóra
füzetéből, Kolozsvár)
Nyesik a fákat
Ahol járok kint a határban,
recsegve hullanak az ágak,
s riadt verébraj méltatlankodik:
nyesik a fákat.
Felesleges ág: nyűg a fának,
s hogy a tavaszi nap kilángol,
kusza terhét a földre rázza
vígan magáról.
Hull a sok ág, s a levegőben
felzeng valami zizegő zene,
mintha a sok-sok terhevesztett
fa fellélegezne.
Én is, mint kusza ágbogú
téli fa, kiáltok a napnak:
- Nyess meg, nyessen arany pengéje
a sugaradnak.
Hulljon le rólam, mint unott ág
a dohos gond, a fagyöngy-bánat,
ne hagyj rajtam, csak termő rügyet,
csak öröm-ágat.
Hadd olvadjak be a tavaszba
boldogan, tisztán, megújulva
s ragyogjon ágaim között
az ég azúrja.
Bódás János
(Istenes énekek, 20)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése