HÓVIRÁG
Már újra van virág.
Gyöngécske, hófehér.
Parányi, reszkető,
de elmegy már a tél.
Deres kövek közül
kibújt az új remény,
piciny hajnalharang
gyötrelmek éjjelén.
Fagyos hetek után
jött, mint a gyógyulás.
Azt mondja: lesz öröm,
lehet megújulás.
Lélek, ne csüggedezz!
Hallgass el, rút panasz!
Él még a szeretet.
Van Isten. Lesz tavasz.
Dömötör Ilona
TAVASZI ÁRADÁS
Nem aki árva,
nem, akit kifosztott az élet,
nem, aki másutt nem lel
menedéket,
nem, akit aggá gyötörtek a
gondok…
Krisztust szolgálni az induljon
el,
aki boldog!
Akinek boldogsága egyre nő,
s kicsap, mert lelke szűk medrébe
nem fér.
Elindul adni. Ad és vissza nem
kér.
Szolgál. Kicsinek, nagynak,
mindenütt,
mindenkinek. Bérre, hálára nem
vár.
Alázatosan fölfelé tekint,
ha itt is, ott is fölragyog egy
szempár.
Tavasz fuvall a hófödte
hegyekre,
s a megáradt folyó ha partot
átlép,
tudjuk mi mind: nem is tehetne
másképp.
Ha Krisztus fénylő napja
rámosolygott,
adni, szolgálni így indul el az,
aki boldog.
Túrmezei Erzsébet
AKIVEL Ő
TALÁLKOZOTT
Akivel Ő találkozott,
annak lelkében jég s a fagy
nyomtalanul úgy eltűnik,
hogy felragyoghat a Tavasz!
Kigyúl abban valami tűz,
lerombolva mind a fagyot,
s lelkében ég a szeretet,
amit a Krisztustól kapott.
Ha fáznak még az emberek
tavasztalan, téli, hideg,
vak éjszakán, csupán
azért,
mert ridegek, jaj, a szívek!
A szenvedések tengerén
jéghegyek közt virág fakad,
csak vigyétek fénylőn, dicsőn
Krisztust, a szent, a nagy Tavaszt!
Kárász Izabella (Fényből fényességet, 93)
VIRÁGOK
A virágok mosolyból születnek:
Kicsi bimbókra ráderül a Nap,
Tavasz-mosollyal megcsókolja őket
S a kicsi bimbó mind erőre kap.
A tél-hidegben megdermedt szívekre
Hints tavasz-mosolyt áldón, Istenem,
Hogy bűnös szívek szunnyadó hitéből
Neked pompázó, sok virág legyen!
Hézser Zoltán
Szent forrás
tövén
Szent forrás tövére ültetetten
oly jó lenni mindig élő fának!
Lenn gyökeremre zúgnak a habok.
Tavasz van, halk virágot bonthatok,
Selymes rügyeknek titkát leshetem,
és túl minden Igén, Ígéreten
lehetek gazdag, gazdag, véghetetlen –
a szent forrás tövére ültetetten.
Hajnali szélben halkan megremeg
és súgja, zúgja lelkem minden ága,
fakadó rügye, feslő virága:
nem én… nem én… a forrás Jézus… Ő!
Övé itt minden élet és erő.
Minden virág, a lenge szélben ringó,
minden rügy, minden édes titkú bimbó,
minden, mi bennem, rajtam él, ragyog:
A Forrásé, a Forrásé vagyok!
Övé! Itt minden Őt hirdetni vágyik.
Kibontja lelkem ébresztő virágit.
Ragyogjanak a fényben, tavaszban,
S illatuk árja hadd hirdesse szerte,
Él ez a fa, mely gyökerét a szent
Örök Forrás áldott tövébe verte!
Túrmezei Erzsébet
(Bálint Pálné
Ibolya versesfüzetéből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése