2016. május 8., vasárnap

Keresztény versek

Mélyre ások
Bábel
újra-épülő, szörnyeteg
tornya sötéten áll fel.

Százan
hordják a követ, vasat, márványt,
gőgös, nagyzajú lázban.

Görbe
ásóval őszi udvaron
jeleket írok körbe.

Reszket
az est a tölgyek sudarán,
amikor ásni kezdek.

Mások
minél nagyobb tornyot emelnek,
annál mélyebbre ások.

Sárba zuhan a nap
A tegnap is elment, a holnap is elmegy,
az öröm is elment, a bánat is elmegy -
Udvarunkon a cseresznyefa
minden tavasszal kivirágzik.

Csókot is adtam, erőt is adtam.
Sokért cserébe keveset kaptam.
Egy gazdátlan burnusz üget
a forró Szaharán.

Agyvelőt tépnek, ideget falnak
örökös csaták, új forradalmak,
de kedvesem szájszéle égő,
piros, mint a vér.

Harangok szólnak, engem temetnek,
nedves sírokban holtak nevetnek;
bizony mondom, egy szép napon
sárba zuhan a nap.

Apám is meghal, fiam is meghal,
a színek ordító rendje is meghal
s görnyedt háttal a kusza vonalak
értelmét keresem.

Legyen áldott
Legyen áldott a bánatosan forgó,
kevés jót adó világ
s benne az apró emberhangyák
nyüzsgő céljaikkal.
A folyókban legyen sok a hal,
az erdőkben a vad
s találják meg mások helyettem
az élet békességét.
Legyenek áldottak a nők,
akik a szemembe kacagtak:
Mézes legyen minden csókjuk,
legyenek szép gyermekeik.
S legyenek áldottak a szöszke fiúk,
kik márciusi fényzuhogóban
valami elhagyott mezőn
csontjaimmal játszanak.


Apokalipszis
Amerre én megyek:
lángot vetnek a hazugság-erdők,
bennégnek a kifacsart gondolatok,
a maszkok lehullanak.
Néhány gitár és hegedű vijjog
nagyon messziről:
emlékek, emlékek, emlékek,
nem komolyak, nem fájnak.
Kiönt medréből a köd,
elnyeli a sugarakat,
elönti a tornyokat,
templomok, házak nincsenek,
az anyám sem mosolyog,
keringő, szédült zuhanás
van a szívem helyén.
S a tetőn, bolondságok fölött
két kitárt kart mereszt
egy hívogató, fekete,
borzalmas kereszt.

Krisztus
Krisztusom,
én leveszem képedet falamról. Torz
hamisításnak érzem vonalait, színeit, sohase
tudlak ilyennek elképzelni, amilyen itt vagy.
Ilyen ragyogó kékszeműnek, ilyen jóllakottan
derűsnek, ilyen kitelt arcunak, ilyen
enyhe pirosnak, mint a tejbeesett rózsa.
Én sok éjszaka láttalak már, hallgattalak is
számtalanszor, én tudom, hogy te egyszerű
voltál, szürke, fáradt és hozzánk hasonló.
Álmatlanul csavarogtad a számkivetettek
útját, a nyomor, az éhség siralomvölgyeit
s gyötrő aggodalmaid horizontján már az eget
nyaldosták pusztuló Jeruzsálemed lángjai.
Hangod fájó hullámokat kavart, mikor
a sok beszéd után rekedten újra
szólani kezdtél. Megtépett és színehagyott
ruhádon vastagon ült a nagy út pora,
sovány, széltől-naptól cserzett arcodon
bronzvörösre gyúlt a sárgaság s két
parázsló szemedből sisteregve hullottak
borzas szakálladra az Isten könnyei -


Ad deum, qui laetificat iuventutem meam
Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó
legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség!

Mekkora tág szem,
mekkora tág szem,
mosolyogva, kitárva mekkora kékség!

Érzem, szeretlek,
nagyon szeretlek,
látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már,

Istenem, Istenem, ó
Istenem, Istenem, ó,
az erdőn oly egyedül vagyok immár,

az erdőn, a világon,
az egész világon
nincs közelemben senki se, nézd,

bátran lejöhetsz most,
hozzám lejöhetsz most,
ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt!

Lihegve kivánom,
csókolni kivánom
csillagfogú szád forró pirosát,

ölelni kivánom,
szorítni kivánom
láthatatlan tested drága husát.

Soha még szerelem,
senkit még szerelem
nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett,

levetem ruhámat,
valamennyi ruhámat,
meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted,

Istenem, Istenem, ó,
Istenem, Istenem, ó,
arcomat homokkal s könnyel mosom -

Ugye öledbe veszel?
Ugye enyém leszel?
Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

Kánai menyegző
Menyegzőnk lesz, kis szerelmem, s derülünk a cigánybandán.
Vendégek közt üldögélünk zöldbefutott, tág verandán.

Krisztus ül az asztalfőn. Künt augusztus mély, tiszta éje
csillagot szór s zene-szűntén sír a tücsök lágy zenéje.

Krisztus arca szép, sugárzó, szereti a víg poétát:
máskülönben nem tett volna érte ilyen hosszu sétát.

Súgva mondja: "Szívetek a vágytól majdhogy szét nem pattan,
menjetek csak, fiacskáim, ne késsetek énmiattam!

Majd én mindent elgondozok, vendégséggel baj ne légyen.
A szegénység, bogárkáim, illatos és drága szégyen."

Lábujjhegyen, mint ki édes szenvedélynek titkon áldoz,
surranunk el lombfüzéres nászi szobánk ajtajához.

Visszanézünk... - Minden asztal csupa friss hal, friss kenyér,
vizeskorsó bort zubogtat, bíborlángút, mint a vér.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése