Füle Lajos
A HAMU TANíTÁSA
A hamut néztem reggel odalent
a nagy kosárban, míg pihent puhán,
s szürke elomló halmai felett
megéreztem egy nagy kérdőjelet.
A nagy kosárban benne hallgatott
a fű, a fa, az erdő élete,
és kijelentést hordozott a csend,
hogy hivatásának mind megfelelt.
S míg a kapuban a kosár hamu
útjára készült némán, boldogan,
hogy valahol egy csendes nyughelyen
a földbe térjen s humusszá legyen,
úgy éreztem, hogy láthatatlanul
körülállják a boldog kis szobák,
körülállják a dermedt emberek,
s megköszönik, hogy otthonuk meleg.
Ott álltam én is a kapu alatt,
és megáldottam én is a hamut,
és megköszöntem a kérdőjelet,
melyet szívembe ISTEN így vetett:
"El tudsz-e égni lassan másokért,
mint egy darab fa, hogyha tűzbe vet
dermesztő télben egyszer a kezem?
Szolgálsz-e zokszó nélkül s nesztelen?
Akarsz-e égni szent oltáromon
névtelenül, mint egy a sok közül,
ha életedből csak hamu marad?
Feláldozod-e így is magadat?"
A hamut néztem, s néztem a szívem.
- Árnyékok jártak a kapu alatt -
Én erre képes nem leszek soha,
de JÉZUS él, és áll a Golgota!
És éreztem, hogy Ő a felelet,
és éreztem, hogy benne az i g e n.
Az ISTEN LELKE távlatot nyitott,
ott állt kibontva, ott várt a titok,
hogy végtelen nagy szoba a világ,
s hideg van benne sokszor, vad hideg,
de lángra gyújtott életek dalolnak
az áldozatról, és övék a holnap.
KI VAGY TE?
Galaxisok
kifáradt porszeme,
e m b e r :te, én
s több mint ötmilliárd!
Ki vagy te, hogy
érted a vére hullt
VALAKINEK,
KI ISTEN, s végtelent
teremtett, és
MAGA IS VÉGTELEN?!
Gondolj bele,
mily mérhetetlen a
c s o d a, amely
velünk esik, mikor
néven nevez,
utánunk nyúl, szeret,
a porszemet,
az ember porszemet!
FÁJT MÁR NEKED A BŰN?
"Nincs egyebem, csak a bűn"
Kálvin
Fájt már neked a bűn?
Jobban mint a fogad,
gyomrod vagy derekad?
S akadt már orvosod?
Vagy átmenetileg
segített rajta csak
pár ismert háziszer:
önigazság-tapasz,
felejtés-pirula,
hazugság cseppjei?
De meddig? S mit csinálsz,
ha egyszer újra fáj
s jobban mint valaha?
Mert krónikus a baj,
és fájni fog a bűn,
jobban, mint a fogad,
gyomrod vagy derekad.
ISTENNEK HÁTTAL
Aki ISTENNEK háttal fordul,
csak a maga árnyékát látja.
Aki ISTENTŐL elfelé megy,
annak szüntelen nő az árnya,
míg belevész az éjszakába.
SIESSETEK, HAMAR LEJÁR!
Siessetek, hamar lejár!
Kegyelme már régóta vár.
Ma még lehet, ma még szabad,
borulj le a kereszt alatt!
Elszáll a perc, az életed.
Ma még, ha jössz, elérheted.
Ne késs tovább, ne várj tovább,
ma kérd ATYÁD bocsánatát!
TÉGY, URAM, ENGEM ÁLDÁSSÁ!
Tégy, URAM, engem áldássá!
LELKEDET úgy várom.
Tedd TE a szívem hálássá,
hogy Neked szolgáljon!
Bárhova küldesz, ajkamról
zengjen az új ének!
Tégy, URAM, engem áldássá!
Oly sok a bús élet.
ISMÉT KERES
Ismét keres,
mikor ajkunk körül
eltévednek a nevetések,
szánkban a szó,
bensőnkben az öröm.
Mikor magunknak is
idegenül lengünk az űrben,
mint fán levél
hullás előtti pillanatban...
Ott ránk talál
ismét és végérvényesen.
Ó REGGELEK
Ó reggelek, színig rakott
kosarai a kegyelemnek!
De jó, hogy jöttök, egyre jöttök
az éjszakák őserdejéből!
Tibennetek újul az ember,
hisz újrakezd harcolni, élni
naponta, míg elébe jöttök
világossággal, friss erővel,
meleg kenyérrel, új Igével.
Már az se fáj úgy, hogy a tegnap
eltékozolva néz utánam.
Hiszek a mában, újulásban,
s új életet kezdek-e hitben,
hisz -öltözködve napsugárba-
mosolygó arccal néz az ISTEN.
Jónás
és Krisztus között
- Jó
volna menekülni,
- Uram,
oly rémítő a küldetés…
Gyönge
a szó, s halló fül oly kevés.
Olyan
távolról zeng az angyalének,
s
üvölteni is oly kár Ninivének...
- Uram
én nem hallgatok a Te szódra!
Társis
felé szállt Jónás is hajóra...
- Jó
lett volna futni,
amikor
Atyám földre küldött - érted,
mert
égig hatott immár a te vétked!
Érted
hullottam poklok tárt ölére,
hogy
ott mossalak véremmel fehérre.
S
remegve tudtam, közel az az óra…
- de
rád tekintettem, s hallgattam a szóra.
- Küldj
Uram, Ninivébe!
Ha
szerelmed rajtam könyörülni kész volt,
Ninive
felett is kitárul az égbolt.
Harsogva
kiáltom ezer éjszakán át:
Nem
akarod, Isten, a bűnös halálát!
Tudom,
süket fülek meghallják igédet,
S
hozsánnát zeng néma ajka Ninivének.
Siklós József (Balogh
Debóra füzetéből, Kolozsvár)
Mózes
négy hegye
Csodálatos
mikroszkóp a lélek:
a holt
betűkben életet talál,
amit
nem érint ezredek szele,
és nem
semmisíthet meg a halál.
…
fénylőn ég a Hóreb csipkebokra,
saruszíját
oldja már a pásztor,
a
magasban messze vércse vijjog,
a bokor
nem ég el, pedig lángol…
a láng-szülte
próféta nyomán még
megtaláljuk
a Sinai hegyet,
ahonnan
a Törvény kőtábláját
hozta a
fénylő orcájú követ.
A Nébó hegyéről messze látott:
egyetlen
síkban jövőt és jelent,
a
Törvény helyett az igazságot,
és
halálán át az életre ment.
Amikor megjelent
a Tábor hegyén
lábainak
nem maradt nyoma…
A négy
hegy onnan már egynek látszott,
de az
égig ért: a Golgota!
Lukátsi
Vilma (Egy csipet só c. kötetből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése