|
|
Az öreg Káleb
Ím itt maradtam.
Negyven évnyi
szörnyű bolyongás után
megláthatom fiaimmal,
ahogy bevesszük Kánaánt.
Emlékszem jól,
milyen pazar gránátalma
termett ott, szőlő és füge,
a szánk édes ízekkel lett tele.
De balga mód megreszketett
Izráel népének szíve,
nem voltunk méltók arra,
hogy e föld legyen
életünk helyszíne.
Nem hitték el, hogy Isten
tényleg nékünk készíti,
csak Anák fiait látták,
a roppant falakat,
elszállt jókedvük,
hitük helyén félelem,
és tiltakozás maradt.
Azóta tudom, az élet kulcsa,
hogy van-e hitünk
indulni isteni szóra.
Botorul, későn futottak
a bajba végül,
nem kapták az Urat segítségül.
Vér és kín jajdult a határon,
hullott a nép,
de nem vették be a földet
semmi áron.
Azóta telik az idő, vállam
megannyi év súlya nyomja,
itt állunk megint,
előttünk Kánaán,
mögöttünk a puszta.
Boáz
Csak nézem
ahogy könnyedén hajolgat,
szelíd mosollyal
örül a csekély haszonnak.
Egy szép, fiatal asszony...
vajon ki lehet
ki az én aratóim után
naphosszat árpát szedeget?
Hagyjatok neki, szolgák,
hadd szedjen sokat,
magam gazdag vagyok,
épp elég marad,
holnap is jöjjön, igyon,
s egyen, szívesen adom,
hogy a szívemet is adom,
még magam sem tudom...
Csendes köszönet
Mentem már hozzád kínlódva, jajjal,
mikor úgy éreztem, fekete a hajnal,
mikor nem hittem, hogy a nap felkel,
mikor könnyekkel ébredtem reggel.
Mentem már hozzád, csendes hajnalon,
mikor köd szitált a tűnő lábnyomon,
mikor fellegek takarták a napot,
mikor nem tudtam, mit is akarhatok.
Mentem már hozzád imával ajkamon,
mikor karod ölelt és sírtam a válladon,
mikor a könnyekből szivárvány íve lett,
mikor megöntözted kiszáradt kertemet.
Mentem már hozzád mosollyal ajkamon,
mikor elmaradt mögöttem a gond, a fájdalom,
mikor megérintetted gyógyuló szívemet,
ezentúl ajkamon szent neveddel kelek.
Dávid Góliát előtt
Hogy ember ekkora lehet,
nem gondoltam volna.
Rettentő lábain áll,
lengeti hatalmas karját,
ellenségeit sorra lesújtja a porba.
Nem vagyok nagy növésű gyerek,
de tudok valakit, akivel
nála sokkal nagyobb lehetek.
Véres kardok nem érdekelnek,
sem az értetlenek,
kik fölém hajolva
nézik a szemem, hátha
ott látszik eszem bolondsága.
Hallom, ahogy bömböl,
gúnyolja népemet,
- láttam már oroszlánt,
ahogy a juhok felé lépeget...
Félek tőle, persze,
de senkinek sincs mersze,
pedig sok itt a jó vitéz,
erősek, akár a lovak,
karjukon kidagadnak az inak,
de hiába harcolnak inaszakadtukig,
ha kevés bennük a hit.
Felnézek az égre, és látom,
odafentről valaki visszatekint rám.
Fogom a parittyám...
Ezékiel
Hányszor elmondtad nekik Ezékiel,
az intéseid, próféciáid ki hiszi el?
Kemény nyakú nép ez,
nem ért példázatot, beszédet,
a füle süket, a szeme vak,
minek is töröd itt magadat?
Ki ad neked jutalmat ezért?
Hiábavaló az intés, a beszéd.
Azt mondod nekik, válasszanak,
aki megtér Istenhez, életben marad.
Az áldozóhalmokon vár a halál,
a halál mögött a kín,
a sötétség fejedelme áll.
Ezékiel, te figyelmeztetted őket,
a hűtleneket, a pártütőket,
mocskos dolgaikat felemlegetted
- csak nevettek rajtad
és folytatták pontosan ott,
amit velük a kíváncsiság abbahagyatott
mert mégiscsak megnézték
mit mond megint a bolond
- csak a bolond az megint, gondolták,
nem értették soha, hogy Isten
adja magát egyre elébük.
Mert megpróbálja elérni őket,
a hitetleneket, a pártütőket,
akik pöffeszkednek vidáman,
özvegyek, árvák nyomorult honában,
ahol csak az ártatlanok sírnak,
árokparton, útszélen egyedül,
a többiek nem tudják, fel nem fogják,
hogy valaki odafönt kivonta kardját,
s már menetelnek a kegyetlen hordák,
a babiloni seregek, Nebukadneccar jön,
hát csak nevessetek...
Korbácsolás
A sebek fájdalmas szakadása,
ahogy a vér rubinjai freccsennek szét,
nem használt semmi,
sem kiáltás, sem beszéd.
Most tátja száját körötte a nép.
Az is, ki némán állt a sorban,
akiről nem is tudja senki, hogy ott van,
aki meg nem tagadta,
mégsem mondta, hogy ezt nem akarja.
Most már csak azok kiáltanak,
akinek tetszik a cirkusz,
a sok ostoba, tolongó, vad alak,
az öklét rázó csőcselék,
akinek semmi sem elég.
De sokan állnak némán, hátul,
hallgatják, hogy csap a korbács szíja,
nekik változik a világ,
ahogy Jézus vérével éppen írja.
Akik zokognak, csendesen,
azt hiszik, nem látják többé sosem,
megveretés után a kereszt,
nem értik, Isten miért tűri ezt.
Még a tanítványok is némák,
és nem tiltakoznak a volt bénák,
akiket már meggyógyított.
Kardok között csattog a korbács,
szívek között csattog a hangja,
most épül Isten földi birodalma.
Egyetlen vállon nyugszik
minden teher,
a többi csupán magáért felel.
Nézd Jézust a kereszten
Nézz, eredj a dombra fel,
Jézus az ott, a kereszttel,
vállán hordozza szörnyű terhét,
némán tűri, hogy megfeszítsék.
Fáj, ahogy még senki másnak,
bűneit hordozza a világnak,
azért, hogy többé sose feledjék,
miért hordozta keresztjét.
Megváltást szenved nekünk,
hogy legyen örök életünk,
fájdalma vörös fátyolán át
látja a szeretet áradását.
Ruth
Özvegy vagyok.
Szülőföldem messze
magam mögött hagytam,
Júdában maradok.
Anyósom kezét fogom,
Istenét elfogadtam,
ez a legtöbb, legdrágább,
mit tőle kaptam.
Most ővele élek...
Ma egy tarlón szedegettem,
láttam ott a gazdát,
mosolyát szívembe rejtem.
Jó ember, megvan mindene,
apósom rokona ő,
nincs felesége, gyermeke.
Naomi bíztat,
s úgy sejtem, talán
boldog lehetek még vele.
Táncolok az Úrnak
Hamar a legszebb ruhámat,
örömöm nem várhat!
Szaladok, táncolok Uram elébe
dalaimnak soha sem lesz vége.
Citerát, hárfát és dobokat!
Ropjátok, ne kíméljétek magatokat!
Jertek körtáncba, vigadjunk,
szent hegyére vidáman rohanjunk!
Tüzes lovak és szekerek
Bármit teszek - szól Arám királya -,
nyitott könyv nekik.
Mintha előttem olvasnák léptemet.
Nem értem...
fölébük hogy kerekedjek?
Mit tegyek?
Hallottam hírét, van ott valaki,
egy próféta, vagy mi,
az hirdeti, az találja ki
s mondja urának egyre,
mi folyik az én fejembe'...
Bosszant nagyon!
Hamar katonákat küldök,
sereget, lovakat,
sok erős szekeret, s elfogatom.
Meglátom mit tesz
ez a próféta, ha szakállánál fogva
trónusom elé hurcoltatom?!
Szekerek, lovak dübörögnek
Dótán felé, hol Elizeus
fekhelyén nyugodtan pihen.
Hajnalra erős sorokban
házát körülveszik.
Ébred a szolga, s kitekint.
Uram, jaj, baj van,
odakint rettentő katonák,
az arámi király harcosai...
Álmából Elizeus riad,
felkel, s kinéz, vajon
mekkora a vész.
Arca felragyog,
előtte a helyzet tiszta már,
de nem úgy a szolga,
köntösét kapja, urára adná,
gyorsan, hiszen
menekülni kell, ha még lehet,
életüket mentve
innen el, messze,
hová nem ér el
az arámi király erős keze...
De ura kezét vállára
nyájasan teszi:
Nézz és láss, micsoda
sereg vár,
hogy harcoljon velünk,
ha kell...
És mint felhő vonul el
a szolga szeméről
a titkok leple,
felnéz a hegyre,
hol tüzes lovasok,
erős szekerek serege áll,
ötször annyi,
mint küldött az arámi király.
Uriás története
Gondolatom harc és dicsőség,
királyom tisztelem, Uramat imádom,
nyugodt lélekkel alszom,
s ha felkelek, erős markomba
ismerősen simulnak a fegyverek.
Kardomat gyorsan forgatom,
Joáb kedvel, jó vitéze vagyok,
meg nem futamodom, inkább meghalok.
Gondolatom néha hazaszáll
hol feleségem vár engem,
keble gömbölyű, dereka mint nádszál.
Csitítom szívemet, mert tudom
szerelemnek nincs helye
míg harci tábor áll
Rabba városa előtt a síkon.
Bajtársaim között alszom
az otthon távoli, emlék csupán,
ha felmerül a ködből, inkább iszom,
míg kiürül boroskupám.
Ma hírt viszek, miért én, nem tudom.
Otthagyom a tábort,
hazavágtatok jó lovon.
Dávid, a nagy király kifaggat,
hogy áll ostrom és csata,
Joáb vezér miként van,
a harcosoknak van-e kurázsija.
Válaszolok néki tisztelettel,
s mikor elbocsát, büszkén fekszem le
szolgái között, parancsára várva.
Bár uram, királyom int,
térjek házamba, Betshabémhoz,
lelkemben csaták vad képe,
a bajtársak kopár sátrai,
hát inkább maradok ahol vagyok,
ha a küszöbön alszom csupán,
lélekben köztük vagyok.
Hogy is mennék haza enyelegni,
hiszen nekik nincs érkezésük
a véres viadalban kissé megpihenni.
Majd ha vége lesz a harcnak,
és Rabba romos emlék csupán,
Hazamegyek én is boldogan,
mint mindenki más.
Oly kedves velem Dávid,
a hatalmas, bölcs király,
meghív asztalához, enni-inni ád.
Vörös óbort iszunk, színe mint a vér.
Mosolyog rám, nem tudom
mivel érdemeltem ki e kitüntetést.
Egy vagyok csupán katonái közül,
életem, halálom övé, ha visszaküld,
ismét harcolok emberül.
Kísérjétek haza - int végül szolgáinak,
de én nem megyek, csupán
lefekszem ismét a többivel,
egy szegletben, ahol hely akad.
Reggel pedig lám, parancs vár, sietve
vigyek levelet Joábnak,
benne Dávid király üzenete.
Vezérem olvassa, arcán komor felleg suhan,
rám néz, fejét csóválja,
nem tudom, mi baja van.
Ma bevesszük Rabbát - mondja,
engem előreküld, erős paranccsal,
fogom a kardom, és indulok.
Szívem keményen ver,
vérem le-föl zubog,
nem állít meg ember, sem angyalok,
jó harcosként bátran közébük csapok.
A kardom véres, ellenségem egyre fogy,
de hirtelen egyedül vagyok.
Nem tudom, mi talált el,
talán kő zuhant rám súlyosan,
hullok a halál sötétjébe én,
Uriás Hitteus, egymagam.
Ütközet
(Mózes idejéből)
Tekintetem a földön.
köröttem vert hadak,
rongyos seregek,
mit sem hallanak.
Fejem felemelem,
kezem magasba lendül.
Meg kell küzdenem
ha kell szál egyedül.
Istenem kezembe
fegyvert bocsáss,
élek vagy halok
ne lássa senki más.
Kicsorduló vérem
legyen a pecsét,
nem adom fel soha,
nem kérem ellenem kegyét.
Kezemben jó kard,
fejemen sisak,
a lódobogás mögöttem
lassan elmarad.
Lesznek majd hajnalok
és éjek ezerszám,
kérlek segíts, hogy
még éljek ezután.
|
|
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése