A tékozló fiú hazatér
Messze idegenbe kergetett a vágyam,
tépett levél vagyok élet viharában.
A gyökér nem táplál, és nem tart már az ág,
atyám házától egyre tovább!
A sátán szolgái, mint tüskés bozótok,
magukhoz öleltek, míg kincsem volt jó sok.
S most már megtépdesve testemet, lelkemet,
kifosztva, üresen a sárba ejtenek,
hol a bűn iszapja eltemet.
Itt őrzöm a nyájat moslék-eledelen
én, kinek mennyből volt isteni kenyerem!
Kopár tarló sebzi véresre a lábam
nekem, ki dús mezőn s virágok közt jártam
egykor ott, az atyai házban!
Itt őrzöm a nyájat. Idegen a gazdám,
kegyetlen és zsarnok, még ruhát sem ad rám.
Szégyene és csúfja lettem a világnak,
mikor atyámnál rám a király fiának
ragyogó, szép ruhái várnak!
Itt őrzöm a nyájat. Csúf zene köröttem,
röfögés, csaholás amerre csak jöttem.
Hol van az angyali tisztaságú ének,
melytől szárnyakat kap az emberi lélek
s áldva hódol szent Istenének?!
Itt őrzöm a nyájat. Kidobott a világ,
s Atyám nem hívja vissza tékozló fiát.
Elhagytam otthonom, s újat nem találtam!
Elveszett mindenem! Hontalanná váltam!
Árva lettem a nagy világban!
Vágyódik a lelkem jó Atyámhoz vissza,
de lesz-e kegyelem, mely az ajtót nyissa?
Lesz-e szeretet, mely keblére öleljen,
mely a lelket nézi túl a bűnön, szennyen,
s újra fiának fogad engem?
Visszamenjek? Haza? Elinduljak vajon?
Hátha elfogy erőm? Hosszú az út nagyon!
Időmből is nincs sok, hisz eltékozoltam,
atyám dús javait vétkesen szétszórtam!
Mily bűnös, mily balgatag voltam!
Fogadnak-e otthon, ha koldusként megyek,
s magammal hurcolok ennyi átkot, szennyet?
Megsebzett jó szíve szerető Atyámnak
megbocsát-e vajon tékozló fiának,
ki oka volt nagy fájdalmának?
Atyám! Bűnös vagyok! Vétkeztem ellened!
Nem vagyok rá méltó, hogy legyek gyermeked.
Bocsáss meg, s fogadj el utolsó szolgádnak,
csak kapudon belül legyek én, ott, nálad,
s láthassam dicső, szent orcádat!
Felkelek!... Elmegyek!... Még ha nem is várnak.
Zörgetem ajtaját az atyai háznak
és ha beáll az éj s hiába zörgetem,
tört, bűnös szivemet küszöbére teszem,
s árva lelkemet rálehelem.
Felkelek!... Mint ujjai Atyám kezének,
úgy nyúlnak utánam az emlékek,
s húznak, hívnak vissza! Haza! Haza! Haza!
Hol vár rám az élet boldog új hajnala,
áldott bőség, szerető Atya!
Elmegyek! Elmegyek? De merre induljak,
hogy az átkos éjből napfényre kijussak?
Hitem kicsiny fénye, vezess vissza engem,
világíts előttem, irányítsd a lelkem,
hogy az otthont újra megleljem!
Hitem kis fényénél Golgotát meglátom,
glóriás keresztről hozzám lép Megváltóm.
Üdvözítő Jézus megfogja kezemet,
vérében füröszti bűnszennyes lelkemet,
s óh, mily kegyelem! Hazavezet!
„Jöjj, eltévedt gyermek, én hazavezetlek,
bűnbánó szíveddel én nagyon szeretlek.
Lépésről lépésre ha nyomdokimon jársz,
ha hátra nem tekintsz, ha soha meg nem állsz,
higgyj nekem: hamar hazatalálsz!“
Mily csodás forrása nyílt meg az örömnek!
Szívem árasztja szét, s új virágok nőnek!
Az élet-tarlómon új barázdát szántok,
s vetek beléje szeretetet, jóságot,
hogy kevesebb legyen a bűn s átok.
Itthon vagyok? Atyám szeretve fogadott,
lelkemen a megbocsátás csókja ragyog.
Ünnep az életem Isten közelében,
rongy koldusruhámat megamról letépem,
ujjong a lelkem: hazaértem!
BETKÓ ANDRÁS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése