Aranyásó lettem
Bányám: az élet. Kezdetét ismerem,
de végét-hosszát én nem tudom, milyen.
Van itt hegy, völgy, kő, víz s virág is terem,
hol sok szem nem lát zord kőnél egyebet,
mely a gyenge léleknek útját állja;
én a kövekből is aranyat szedek
boldog lelkemnek utitarsolyába.
Ásóm: az Úrnak áldott biztatása!
Szent igérete: acél a kezemben.
Általa bűvöl bányám kis határa,
s újabb szépség csillan meg életemben.
Ha rendül a föld, ha beomlik bányám,
s a hideg anyag maga alá temet,
ásóm a múltnak rombadölt világán
új utakat nyit, s megmenti lelkemet.
Létrám: a hit. Rajta mélybe s magasba
új meglátásokért könnyen elérek,
minden bilincsem szét van szakasztva,
létrámmal még magamon is túllépek.
S mikor lent sötétség gyötri a szemem,
felmegyek a mélyből a hegy ormára,
ott vár reám Jézusom, hű Mesterem,
s új erőt önt a megfáradt szolgába.
Lámpám: az Ige. Jaj, hány dühös vihar
süvöltött reá, hogy fényét kioltsa,
hányszor zúdult rá szennyes hullámival
eszmék tengere s csúf bűnök mocsokja!
De mégis világít, fénye megmarad,
évezredek súlya nem törte össze,
ó, boldog a bányász, ki nyomán halad,
egy új világ nyílik szét körülötte!
Kötelem: csak az isteni kegyelem.
Egyik végével derekam övezve,
a másik vége? Az fönt van egy hegyen,
tartóoszlopa Megváltóm keresztje.
Minden más kötél hamar kopik, szakad,
de ez örök-csodás megtartó erő,
függök rajta, s a lelkem mégis szabad!
Kegyelem, ó te Istenhez emelő!
Olvasztókemencém: ez a nyönge szív.
Hevítő tűz a szenvedés, fájdalom,
ha majd Uram a bányából hazahív,
arannyal megtöltve Neki átadom.
A fűtő Ő maga. Gyönyörrel látja,
mint emészt a láng salakot, szemetet,
s boldog, ha a szívből kicsordul rája
aranycsillogású, tiszta szeretet.
Most már kövek mögé is tudok nézni,
s csillogást látok a szürke homokban,
az élet-bányában így öröm élni,
nem baj az, ha szenvedés lángja lobban.
Jertek szerszámaim, tárulj ki szívem,
a Mindenható Úr lépdel mellettem,
hódoló imámat eléje viszem:
Hála Neked, hogy aranyásó lettem!
BETKÓ ANDRÁS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése