Az apostol
Hazája
nincs. Ha van, olyan ismeretlen,
Mint ő
maga, lénye s eredete.
Csak
megjelent egyszerű ruhában,
Nyugtalan
szíve nagy izgalmában.
S úgy
hallgatták őt az emberek,
Mint
napot a borult fellegek,
És Ő
beszélt...
Két
szelíd, áldott szemén át
A lelke
lövellt ki ezer szikrát.
Új tan
volt az, de amint elhozta,
A nép
lelke csak úgy visszhangozta,
Úgy
vélte, hogy már hallá valahol
Amit
hirdet a jámbor apostol..
Arról
beszélt,
Hogy
megbocsátott az Isten.
S ez új
reményt szült az emberben.
Oly
édes volt a tana az Igének,
Hogy
előtte földig térdelének.
Úgy
akarták imádni, mint Istent.
Ő
menekül, s hullat gyászos könnyet.
Újra
beszél,
Hogy
nincs több, csak egy az Isten,
Nem
szabad mást imádni itten.
Csak
úgy zeng a város a szavától,
- Ti
emberek! – sikolt fájdalmasan,
Térjetek
meg, Ő vár irgalamasan!
Nem
értették.
Őrültnek gondolták őtet,
S már szedik is a köveket.
- Halált reá! Nekünk van
istenünk!
Kit ez hirdet, olyat nem
ismerünk!
Agyonverték.
Kő borította el testét.
Ott érte el a korom estét.
De eljöttek hozzá barátai,
S hogy leszedték a harag
követit,
Megmentették ismét az apostolt.
Lábra állt a megkínzott
tetszhalott.
Még sokáig járta ezt a kálváriát,
Mely a jónak annyi fájdalmat
ád.
Útja végén futását elvégezve
Ott vonaglik keresztre
feszítve.
A jó Isten, akihez oly jó volt,
Felvette magához az apostolt.
Apostola vagy-e az igazságnak?
Úgy nem lész soká tűrtje a
világnak.
Ha jellemed szilárd, és
megvallod
Krisztust, a Teremtőt, Ő látja.
Ez lesz itt a sorsod.
Ne bánd. Mindez lelked barátja.
Ő Megmentőd.
Apostol légy!
Molnár Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése