A takaró
Őszi alkony homálya szállt az észak-svéd tanya körüli mezőkre, földekre. A levegő elég
hűvös volt, ami északon szeptemberben igen gyakori, és az ég szürkéskék színbe
öltözött, jelezve az első éjszakai fagyot. A ház melletti kertben fiatal ember állt,
és az eget szemlélte, nyílván gondjai voltak.
Holger volt, a legidősebb fiú, aki néhány hét múlva orvosi tanulmányait
akarta megkezdeni. Gyerekkora óta értelmes, szorgalmas fiú volt. Szülőfaluja
kis iskolájában olyan buzgón tanult, hogy a tanító lelkére kötötte a szülőknek:
küldjék a fiút felsőbb iskolába. Mivel Holger is erre vágyott, először a közeli
városban elvégezte a gimnáziumot, nagyon jó érettségi bizonyítványt szerzett, s
így nyitva állt az út az egyetem felé.
De akkor akadály gördült a tervek elé, mellyel a kis családban senki sem
számolt. Az előző mezőgazdasági év nagyon kedvezőtlenül zárult. Az állandó
esőzés tönkretette a szénát, a rozs pedig nagyon megszenvedte a jégesőt. Még
állt a zab, mely az északi részeken csak szeptemberben aratható. Ennek az
aratásnak az eredményétől függött, hogy Holger tanulhat-e, vagy sem, mert
Willemsen apa nem volt gazdag ember. Nagy nehézséget okozott neki, hogy fiának
biztosítsa az egyetemi tanulmányt.
- Hej, fiam - mondta a zabföld szélén állva -, félek, hogy nem lesz
semmi az egyetemre menetelből, legalábbis ebben az évben. Ha a zab is balul üt
ki, akkor nem áll rendelkezésemre a számodra szükséges pénz. Akkor itthon kell
segítened. Mert idegen munkaerőt már nem tudok megfizetni. Hogy éppen most
annyi zabot vetettem! És milyen szépen áll!
Tekintetével végigcirógatta a hatalmas zabtáblát, mely messze nyúlt,
amerre a szem ellátott. De arca nagyon gondterhelt kifejezést öltött, mikor az
égre nézett, mely átlátszó tisztaságában semmi jót nem ígért. Holger nem felelt
semmit. Csalódása túl nagy volt. Hiábavaló lett volna erőfeszítése, szorgalma,
kitartása?
Az apa visszament a házba. Holger még mindig az udvaron álldogált, és az
eget fürkészte. Körülötte feltűnő volt a csend. Éppen ez a csend, ez a
tökéletes nyugalom nyomasztotta. Mennyire kívánta most őszi esős szelek
süvöltését, zúgását hallani, de a legkisebb szellő sem rezdült. A szélkakas már
órák óta mozdulatlanul észak felé mutatott, és a hőmérő higanyszála állandóan
süllyedt. Előbb még hat fok volt, most már csak három.
- Semmi kilátás más időre - látta be Holger, és komoran nézett maga elé.
Hetek óta ostromolta Istent gyermeki bizalommal, hogy adjon áldást a
tervezett tanulmányokhoz. Most egyetlen éjszakai fagy minden reményét
megsemmisítené? És vajon nem fog-e hite is reményével együtt összeroppanni?
Megint a hőmérőre nézett.
- Két fok! Fagy lesz, sőt erős fagy! Mindennek, mindennek vége!
- Minek van vége? - kérdezte egy hangocska a háta mögött. Krisztina,
Holger ötéves húgocskája jött ki az udvarra.
- Az én tanulásomnak, ha a zab elfagy. De te ezt még nem érted, és nem
is kell megértened, mert úgysem tudsz rajta segíteni!
- Olyan nagyon fájna neked, ha nem tanulhatnál? Hiszen itthon nálunk a
legeslegszebb, vagy nem? - faggatta Krisztina. Ő még nem tudta Holger gondját
igazán átérezni.
A kislány aggódva nézett bátyjára. Nem értette egészen, mi köze a
tanulásnak az időjáráshoz és a zabhoz, de észrevette, hogy az éjszakai fagy
valami gonosz dolog lehet. Egyik lábáról a másikra ugrált, és közben erősen
gondolkozott. Akkor hirtelen eszébe jutott valami.
- Édesanya ma a ház fala melletti virágágyat betakarta, hogy a virágok
meg ne fagyjanak! Így magyarázta nekem! Nem tudná Édesapa a zabföldet is
betakarni?
- Butaság! - felelte Holger bosszúsan, de aztán nevetnie kellett
Krisztina ajánlatán.
- Nem, Krisztina, az lehetetlen, nincs ilyen nagy takarónk.
Krisztina kicsit csalódott, hogy ajánlata nem jelent segítséget. Tovább
gondolkodott nagy igyekezettel. Egyszer csak ragyogni kezdett a szeme.
- Tudod, mit? Ha Édesapának nincs is olyan nagy takarója, Isten
befedheti a földet, nem gondolod?
Ekkor Édesanya kiáltott: Krisztina jöjjön be és feküdjön le. Holger
magára maradt. Még egyszer a hőmérőre nézett, csaknem egy fok volt már. Letörve
ment be a házba.
Sokáig nem jött álom a szemére. Holnap reggel eltemetheti minden
reményét, és ezzel együtt - érezte titkos fájdalommal - még valami más is kihal
benne. Ó, ha még úgy tudna hinni, mint kishúga! De erre már nem volt képes.
Tehetetlenül állt szemben a természet törvényeivel és folyamataival. És Isten?
Tud még kiutat teremteni? Éppen ebben kételkedett Holger, és ez mélyen földre
sújtotta.
Krisztina már régen mély gyermekálmát aludta. Előzőleg bizalommal
imádkozott az Úr Jézushoz: terítsen egy nagy takarót a zabföldre, hogy meg ne
fagyjon. Álmában látta, hogy egy nagy sereg angyal szállt az égből a földre, és
hatalmas fehér takarót tartanak kezükben, amit gondosan ráterítenek az egész
zabföldre. Krisztina öröme határtalan volt. Mit szól majd hozzá Holger?
Jóval korábban, mint ahogy Krisztina felébredt, Holger felkelt és
kiment. Apját is kint találta, akit a gondok szintén nem hagytak aludni. Az apa
szeme ragyogott!
- Ide nézz! - kiáltott Holgernek, és rámutatott a földekre.
Ameddig szem ellátott, sűrű fehér köd feküdt a mezőkön, földeken.
- Isten megőrizte a zabunkat ma éjjel a megfagyástól, s ezt továbbra is
meg tudja tenni. És látod, a szél megfordult...
A fiú egy szót sem tudott szólni. Percekig nézte a nagy védőtakarót,
akkor visszaszaladt szobájába, térdre esett és imádkozott. Érezte, hogy
kétségeivel, hitetlenségével megbántotta Istent, és szégyenkezve könyörgött
irgalomért, bocsánatért.
Évek teltek el. Ködös tavaszi reggel volt. A borús idő ellenére az
egyetemi városban nagy sürgés-forgás uralkodott. Sok hallgató letette a
záróvizsgát, és ma kellett átvenniük az orvosi diplomát. Az ünnepélyesen
öltözött fiatalemberek között, akik egy kicsit még az egyetem parkjában
sétálgattak, ott volt Holger és húga is, aki eljött, hogyrészt vegyen az
ünnepségen, és bátyjával együtt örüljön. Krisztina szeme ragyogott. Büszkén
nézett testvérére, és csendben megköszönte mennyei Atyjának, hogy családja ezt
a napot megérhette.
- Ha legalább a nap sütne! - jegyezte meg. - A köd egyáltalán nem illik
ehhez az ünnepi alkalomhoz.
- Úgy gondolod, Krisztina? - felelt a fiatal orvos. - Azt hiszem,
számunkra a köd nagyon is illik a mai naphoz. Nem emlékszel, hogy azon az
estén, mely minden reményemet szét akarta rombolni, imádkoztál egy nagy
takaróért a zabföldre? A köd, amit Isten akkor küldött, nem csak tanulmányaimat
tette lehetővé, hanem segítőm lett a hitéletben is. Akkor nem álltam valami
erősen. De milyen kegyelmes Isten! Tudom, hogy hitben járunk, nem látásban
(2Kor. 5,7). És mégis mindig segítségünkre siet azzal, hogy látni is enged.
Hála legyen neki, örökre hála, hogy megismerhetjük Őt, mint Atyánkat és
Istenünket a Jézus Krisztusban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése