Az
acélember
(Ének a
sürgönypóznáról)
Áll, egyenesen,
egymagán
Az acélember a hegy homlokán.
Széttárva karcsú,
hosszú karjai,
A kábelek kígyóit tartani.
Nem görnyedez és nem
erőlködik:
Áll és feszül és hordja terheit.
De hűvös feje túl a
drótokon
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.
Lát, embereket és
országokat,
Bolond és keserű látásokat:
Az éhes ember néma
ráncait,
Dokkok penészes árusáncait,
Országhatárok inga-táncait,
És hall, hazug és
gyilkos hangokat:
Borhősöket, barátokat, bankokat,
És népgyűléseket és tankokat.
Az eszme
önmagára-lázadását,
A forradalmak bárgyú körfutását,
Az őrülések örök újulását.
A földgömb reng és ég
a szemhatár.
Az acélember néz és konstatál.
Áll és szótalan ég
felé feszül:
Hordja a kábelt
rendületlenül.
S ha olykor egy-egy
holdas éjszakán
Ráül terhével a szörnyű magány,
S a látomások
emlékeitől
Dereka már-már megroppanni dől:
Ilyenkor elég egy
szempillanás:
A szomszéd hegyen másik óriás,
A harmadik ormon a
harmadik
Hordozza látomása titkait.
Egy pillanat, egy
közös rezzenés:
A három acélember összenéz.
Testvér – mondja az
acélpillanat –
Tudom: gyengének lenni nem szabad.
Tudom, a mi törvényünk
állani:
Mi vagyunk a Vezeték várai.
Nem tudjuk honnan, nem
tudjuk kinek,
De rajtunk megyen át az Üzenet.
Az ismeretlen Igét
hordja vállunk.
Bennünket ideállítottak. Állunk.
Sik Sándor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése