Michelangelo Buonarroti
(1475-1564):
AZ ÉLET ALKONYÁN
Életem immár lassanként elér,
törékeny bárkán, tenger viharán át,
a közös révbe, ahol számadását
adja jó s rossz tettéről, ki betér.
Most látom, a szenvedélyes szeszély,
mely bálványommá a művészet álmát
tette, valójában milyen sivárság,
s milyen kín a vágy annak, aki él.
Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
mi lesz most, hogy két halál is közelget?
Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.
Már nem nyugtat meg véső és ecset;
egyet kívánok: az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.
(fordította: Rónay György)
AZ ÉLET ALKONYÁN
Életem immár lassanként elér,
törékeny bárkán, tenger viharán át,
a közös révbe, ahol számadását
adja jó s rossz tettéről, ki betér.
Most látom, a szenvedélyes szeszély,
mely bálványommá a művészet álmát
tette, valójában milyen sivárság,
s milyen kín a vágy annak, aki él.
Szerelmi álmok, hiúk, üresek!
mi lesz most, hogy két halál is közelget?
Egy biztos, egy fenyegetőn mered rám.
Már nem nyugtat meg véső és ecset;
egyet kívánok: az égi szerelmet,
mely karját tárja felénk a keresztfán.
(fordította: Rónay György)
Légy
csendességben!
Légy csendességben, Isten hogyha hív,
Halkan szólít, mint pásztorhangú síp.
Kelj fel, és indulj engedelmesen,
Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.
Ha futni verne vesszõs szenvedély,
Ne gondolj vele: menj és mendegélj.
Ha futva hány el bárki, meg se nézd:
Csak el ne vétsed a csilingelést.
Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:
Csak az egyenes út az Istené.
Hátad mögött ha mennydörög se bánd,
Te csak sürögj a hívó síp iránt.
Ha éjbe vész is el?tted az út,
Megsimogasd a síró kisfiút,
Ha sívó örvény örvénynek kiált,
Te kikerüld a szepegõ csigát.
A hangos ember erõt nem teremt;
Az erõszaknál erõsebb a csend.
Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:
Te mosolyogj és mondd, hogy Miatyánk.
S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,
Hol elveszik a világ bûneit,
Szelíden lépj a szegezõk elé:
A nyírõ béres is a Pásztoré.
Légy csendességben, Isten hogyha hív,
Halkan szólít, mint pásztorhangú síp.
Kelj fel, és indulj engedelmesen,
Kutyuska-vígan, bárány-csendesen.
Ha futni verne vesszõs szenvedély,
Ne gondolj vele: menj és mendegélj.
Ha futva hány el bárki, meg se nézd:
Csak el ne vétsed a csilingelést.
Ne nézz se jobbfelé, se balfelé:
Csak az egyenes út az Istené.
Hátad mögött ha mennydörög se bánd,
Te csak sürögj a hívó síp iránt.
Ha éjbe vész is el?tted az út,
Megsimogasd a síró kisfiút,
Ha sívó örvény örvénynek kiált,
Te kikerüld a szepegõ csigát.
A hangos ember erõt nem teremt;
Az erõszaknál erõsebb a csend.
Ha szeges-öv, ha véres máglyaláng:
Te mosolyogj és mondd, hogy Miatyánk.
S ha tán a hang a véres Hegyre vitt,
Hol elveszik a világ bûneit,
Szelíden lépj a szegezõk elé:
A nyírõ béres is a Pásztoré.
MÉG A SZÍV IS KEVÉS
Ha megszólalok, ha beszélek:
sohase hangozzanak
mit se érő, mit se jelentő,
mit se segítő, üres szavak!
legyen ott a szívem a szóban!
egész szívem!
De még a szív is kevés.
Krisztusom, tégy csodát velem!
Szívemben is, szavamban is
Te légy jelen!
S akármit teszek, a parányi tettek,
mozdulatok is áldássá lehetnek,
csak semmit se végezzek sohasem
gépiesen.
Legyen ott minden tettben a szívem!
Egész szívem.
De még a szív is kevés.
Krisztusom tégy csodát velem!
Szívemben és tettemben is
Te légy jelen!
Túrmezei Erzsébet „Emberré lettél...”
Szelíd bíztatás
Ne félj szavakkal is kimondani,
ha benned tiszta érzelem feszül!
Mikor az izzó gondolat
- imádságodban -
a szép szavak formáját ölti fel,
„megistenül” a lélek, újra éled.
„És mondá Isten...”
- Így olvassuk a Könyvben.
S miközben ott, a végtelenben,
a sejtelmes homályú űrben
a gondolat a „Legyen!” szózatában
szent testet ölt
s láthatatlanból az Ige
anyaggá lényegül.
S midőn eljött az Idők Teljessége,
így költözött embertest öltönyébe
a drága Messiás, az Ég Fia...
Amikor valamit kimondasz,
A láthatók mögötti létben
történik mindig valami,
és visszahat reád,
és benned is megindul nemsokára
a szentté válás tiszta árama.
Ne félj hát szóval is kimondani,
ha benned imádság feszül!
- A teremtéshez kaptál véle jussot.
(imáról, beszédünk, teremtés)
Gerzsenyi Sándor
(Hozsannázó napok, III. kötet, 385.old.)
EGY
ISTENKÁROMLÓHOZ
Ha nincs,
miért szidod? Ha van, hogyan mered
ocsmány
szavakkal káromolni Istent,
Kit lelked
eddig nem, vagy alig ismert,
Kinek létét
nem hited szabja meg...’’
Ha van, ha
nincs: magadnak ártsz vele,
Az átok és
düh rossz tanáccsal áltat,
a durvaság
így jellemeddé válhat,
mely
embervoltunk égő szégyene.
Ne mondj
csúnyát! Már jó anyád így intett.
Ne bántsd
tehát az ismeretlen Istent,
Ki még
anyádnál is jobban szeret!
Ha szennyes
ár ömlik ki szádon gyakran
az Isten
ellen, mindenképp méltatlan:
ha nincs miért
szidod, ha van, hogyan mered...?
Balog
Miklós (Ünneprontás, 31. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése