Keresztény versek

Oláh Lajosné

A JERIKÓI ÚTON        

Ott feküdtem a jerikói úton,

kifosztva és megsebesítve.

Harmatozott az út porába

Szememből a csalódás könnye,

Sebeimből a szívem vére.

Úgy éreztem: az életemnek vége.

És jött a pap. Szép fehér gyolcsban,

S bár sarúját a por belepte,

tiszta kezeit fehér leplébe

kenetteljesen elrejtette.

Segélykérő szavamra meg se fordult,

úgy elmerült imádságába,

a törvénynek, a prédikációnak

sok fenséges gondolatába.

Lealacsonyította volna annak

gyakorlati alkalmazása.

Jött a lévita is serényen,

Őt is templomi szolgálat várta.

Sebes porfelhőket kavart

a forró úton siető lába.

Dehogy ért rá most olyan kitérőre,

hogy sebeimet akár csak meg is nézze,

és jaj, hogyan márthatta volna

tiszta kezeit a porba, vérbe?

Elhagytak, és én ott maradtam,

a porban, a jerikói úton.

S akkor már tudtam, megéreztem:

el kell véreznem, meg kell halnom,

mert nekem nincs Samaritánusom...

És ott... akkor jelent meg Jézusom.

AZ ÉKES KAPU ELŐTT. . . 

Ap. Csel. 3: 1-10.

Egy sánta ez Ékes kapu előtt.

Ünnep s nyomor oly közel vannak itt...

A templom égi fénybe öltözött.

A sánta hordja koldus-rongyait;

Körülte emberfolyam kavarog.

Vallásosak és vallástalanok,

Közömbösek, hívők, hitetlenek,

Ünnep s nyomor oly megszokott nekik,

Ki-ki hordja baját vagy örömét.

A sánta vár és tártja a kezét:

Jó emberek, pár fillért adjatok,

Gyógyulás nincs, de élni akarok!

Nincs gyógyulás, földhözragadt szegény?

Az emberfolyam kellős közepén

Megáll a sor.  Hangzik Péter szava:

Tekints reánk, te fájdalmak fia!

Nincsen nekünk ezüstünk, aranyunk,

De van mennyben feltámadott Urunk!

Az Ő nevében mondom én neked:

Kelj fel és járj! Ő gyógyítód neked.

S míg megfogja a remegő kezet,

Átjárja a reszkető térdeket

Jézustól jött, szent, gyógyító erő;

Feláll, ujjong a régi szenvedő.

Első útja a templomba vezet,

Lássa, hallja a nagy gyülekezet,

Hogy míg ott benn a szertartás folyik:

Ott kinn Jézus gyógyít, munkálkodik.

Nem hallott már. Él és uralkodik,

S kit kézbe vett, az hozzá tartozik.

Így történt az Ékes kapu előtt.

S mi még itt ülünk, hívjuk, várjuk Őt,

Gyermekünk, magunk terhét hordozók,

Százak, ezrek, sírók, imádkozók.

Jártunk mi már orvostól orvosig,

De a nagy baj mind Őrá tartozik.

Uram Jézus! Áraszd ki az erőt!

Mint egykor az Ékes kapu előtt!

Fehér Lelkek

Vannak még hófehér lelkek,
Akikre nem tapad a sár.
Mintha nem is itt lent élnének,
Szinte nem is földiek már.

Köröttünk szállnak, lebegnek,
Csillogva, mint hópehely.
És akárhová betévednek,
Tiszta és szent lesz az a hely.

A földi élet sok szennyéből
Semmi nem tapad reájuk.
Mintha titokban angyalkezek
Vigyáznák fehér ruhájuk.

Csodálattal nézek rájuk.
Fehérségük azt hirdeti,
Hogy van egy szebb, tisztább világ,
Ragyogó, égi, isteni.

E rút, kavargó világban
Engem csak az vigasztal már,
Hogy vannak még hófehér lelkek,
Akikre nem tapad a sár.
 

HÁNYSZOR? 

Az Úr Jónáshoz másodszor is szólt,

megismételve a küldetést.

Azt a parancsot, ami ellen

tiltakozott a szíve, a lelke,

ami elől futott és menekült,

amíg az ÚR utól nem érte...

Míg meg nem járta azt a mélységet,

ahol megtanulta az engedelmességet,

és fölismerte, hogy az Úrnak

különös terve van vele.

Az Isten ma is számít gyermekére,

Terve van veled és velem!

Mert oly sok még a bűnös város,

ahol nem tudják, mi a kegyelem,

és mennyi a halálra ítélt,

saját vesztébe rohanó ember!

Ki mondja meg nekik, hogy közel a vég?

Ki látja a sok vergődő szívet,

nyomorral, bajjal terhelt életet,

ki adja át az üzenetet,

hogy van számodra, van megoldás még?

Az Úrnak terve van velem s veled,

s bárhová futnál előle,

a küldetést el nem kerülheted!

Szólt egyszer... talán szólt másodszor is,

Mondd, hányszor várt hiába reád?

Saját terveid, vagy üvöltő zene

nem nyomhatja el többé szavát,

szíved mélyén egy halk hang egyre sürget.

Ne várj addig míg a mélységbe vet!

A küldetést el nem kerülheted.

Tóth Árpád

ISTEN OLTÓ-KÉSE

Pénzt, egészséget és sikert
Másoknak, Uram, többet adtál, 
Nem kezdek érte mégse pert,
És nem mondom, hogy adósom maradtál.

Nem én vagyok az első mostohád;
Bordáim közt próbáid éles kését
Megáldom, s mosolygom az ostobák
Dühödt jaját és hiú mellverését.

Tudom és érzem, hogy szeretsz:
Próbáid oltó-kése bennem
Téged szolgál, mert míg szívembe metsz,
Új szépséget teremteni sebez engem.

Összeszorítom ajakam, ha nehéz
A kín, mert tudom, tied az én harcom, 
És győztes távolokba néz
Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.

Szeretnék átölelni ...

Szeretnék átölelni ma egy embert, 
Ki olyan árva s vágyak özvegye, 
Mint jómagam, s kit a tavasz szíven vert, 
S kondor haján kopog az ősz jege, 
Kinek ha volt is pirosbetűs napja, 
Tintát hozzá véréből szűrt a Sors, 
Vén bánatok fia és újak apja, 
Csöndes tűnődés lankadt léptű papja, 
Örülni lassú, és csüggedni gyors; 
Kit nemessé emelt a föld porából 
Sok ritka szenvedés, de nem kevély 
Kitűnni a törpék sekély sorából, 
És címere egy hervadt falevél, 
Ha kővel dobták, szívét dobta vissza, 
Ha szívvel dobták, halkan énekelt...
 

Gerő Sándor

A  SAMARITÁNUS  TITKA    

Szenvedő felebarátján

miért segített a Samaritánus?

Mert jó volt a szeme.

Meglátta a könnyeket,

és a véres, halálos sebet,

mit más nem gyógyíthat,

csak a felebaráti szeretet.

Mert jó volt a szíve.

A nemes lelkek törvénye szerint

örült, hogy segíthetett.

Jutalmat nem várt,

mert  az volt a jutalma,

hogy életet menthetett.

Mert erős volt a keze.

Mégis gyöngéden emelte

nemes terhét, le nem ejtve.

Keze a vértől nem volt tiszta,

de ez a vér tisztított

mert nem ő ontotta.

Mert jó volt a lába.

Kész volt gyalog menni,

a beteget figyelve,

Nem akart addig pihenni,

míg felebarátját el nem helyezte,

a vendégfogadó házba.

Istenem, adj nekem is

jó szemet, szívet, kezet, lábat,

mert az élet jerikói útján

vérző testvéreim engem is várnak!