Történet

Új szomszéd

Amikor beköltöztek a

faluba, a gyülekezetben

mindenki örült nekik. A falubeliek már annál kevésbé.

Amikor végigmentek az utcán, gyanakvóan

méregették őket: „Minek jöttek ezek ide, van itt éppen

elég belőlük. Ezután majd még több lopás lesz.”

József ügyet sem vetett a szóbeszédre. „Hadd

mondják csak – gondolta –, majd megismernek

minket.” És Istentől kapott végtelen türelmével tovább

járta népes családjával élete göröngyös útjait.

Józsefék  a gyülekezettől nem messze vették

meg a házat. Még igen jó állapotban volt. Örültek

is neki, legalább közel van az „imádság” háza,

nem kell messzire gyalogolniuk. Nem mintha

restelltek volna messzebb is járni, hiszen az Úr Jézusért

akár a világ végére is elmentek volna. „Tíz

éve már, hogy az Úr kihozott engem a mocsárból,

és ezért nem tudok neki eléggé hálás lenni. Azóta

is igyekszem mindig Istennel

járni, és hűségesen

szolgálni, családommal együtt” – mondogatta

mindig József.

Persze ez a házvétel is nagy szálka volt a falu

szemében. Mert „azt a pénzt bizonyára nem

tisztességes

munkával kereste”. A gyülekezetben

viszont mindenki tudta, hogy Józsefék újjászületésük

óta verítékes munkával kuporgatták

össze pénzüket, hogy egy tágas családi házat

vehessenek, és beköltözhessenek  a faluba.

De a legnagyobb tragédiát az öreg szomszéd

és felesége látta az új család beköltözésében.

„Vége a békességünknek. Nincs más választásunk,

el kell mennünk innen máshová. Kovácséknak is

éppen cigányoknak kellett eladniuk a házat! Egy

ilyen szép házat! Ezek nem fogják megbecsülni,

egy év alatt tönkre fogják tenni” – mondták.

A költözés óta eltelt jó néhány hónap, de a hatalmas

kertet mégsem nőtte be a gaz. Így hát

az öreg szomszéd hamis prófétának bizonyult,

ugyanis jóslata

szerint a gaznak már

el kellett volna lepnie Józsefék

kertjét. Most éppen az ellenkezője

látszik. Talán még ilyen ápolt, gondozott

nem is volt soha. Az öreg szomszéd felesége meg

is jegyezte:

– Szó, ami szó, az előző szomszéd idejében nem volt

ilyen szép a kert és a ház környéke.

– Engem nem hat meg. Kutyából nem lesz szalonna,

ezt jól jegyezd meg! – legyintett az öreg.

Egy teljes esztendő elmúltával, amikor már  kezdett

tavaszodni, az öreg szomszéd egyre többet panaszkodott

a vesegörcsei miatt. Kórházba került,

és a műtét után még jó ideig ágyban feküdt. Emiatt

viszont az ő kertjüket benőtte a gaz, mert az asszony

nem győzte a sok munkát meg a férje ápolását.

Egy napsütötte reggelen József éppen a kertet kapálta

feleségével és négy lányával együtt. A kerítés

túloldalán az öreg szomszéd felesége görnyedezett.

– Jó napot! – lépett a kerítéshez József.

– Jó napot! – viszonozta a szomszédasszony anélkül,

hogy fölnézett volna.

– Jó munkát kívánok!

– Most gúnyolódik?

– Nem gúnyolódom, asszonyom. Látom én, hogy

sok a munka. Átmegyünk segíteni…

A szomszédasszony erre fölegyenesedett, és most

először

nézett József őszinte, kérlelő szemébe.

– No jó...! Nem bánom..., jöjjenek!

Kisvártatva az új család már a szomszédságban szorgoskodott.

Még munkakezdés előtt a családfő

így szólt népes családjához:„Most úgy dolgozzunk,

mintha a jó Isten kertjében  lennénk!”

A szomszédasszony közben bement az urához,

és örömmel újságolta az új szomszédok segítségét.

És hogy mégiscsak jó emberek ezek...

Az öreg sem beszélt már úgy, mint régen. Gonoszkodó jégszíve

egy csöppet kiengedni látszott. Egy csésze

teával a kezében a kertbe néző ablak

elé költözött, és onnan bámulta serénykedő szomszédjait.

– Menj ki hozzájuk, lassan már végeznek – fordult

a feleségéhez.

Az asszony kiment a kertbe.

– Nézze meg, szomszédasszony, jó lesz így? –

kérdezte József.

– Ó, hogy jó lesz-e? – nézett szét örömmel az asszony.

– Maguk ezt olyan szépen rendbe

hozták. Persze, hogy jó lesz! Mivel tartozunk?

– Nem tartoznak semmivel. Viszont, ha lehetséges,

szeretnénk meglátogatni a beteget.

Az asszony nem válaszolt. Besietett a házba, de hamar

vissza is jött:

– Jöjjenek be!

József talán a templomba se ment volna be olyan tisztelettel,

mint ahogy most az ajtón belépett.

Az öreg szomszéd az ágyban feküdt, hátát két nagy párna

támasztotta.

– Foglaljanak helyet! – mondta.

A vendégek óvatosan ültek le az ülőalkalmatosságokra, az

apa szigorú tekintetétől kísérve, nehogy baja essék  valaminek.

Jó ideig nem szóltak egymáshoz.

– Kedvesek, hogy bejöttek hozzám – törte meg a csendet az öreg.

– Tudja, szomszéd, Jakab apostol azt írja a Szentírásban:

„Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet

az Isten és az Atya  előtt ez: meglátogatni

az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban.”

Megengedi, hogy imádkozzunk?

– Imádkozzanak! – mondta a házigazda kissé bizonytalanul.

Ezután József és családja a beteg ágya köré térdelt, és

egyenként könyörögtek Istenhez, hogy minél előbb épüljön

föl a beteg, és ismerje meg Krisztus szeretetét.

A beteg először derült ezen, de a szomszédai szeméből

sugárzó szeretettől kissé zavarba

jött. Majd lassan lehajtotta

a fejét, és a takaró alatt óvatosan

összekulcsolta az ujjait.

Lejegyezte: Szegedi Kovács György

Forrás: Vetés és Aratás folyó írat