Keresztény versek

Szeretnék

Az eke szarvára vetettem kezem,

és nem akarok hátranézni, Uram!

Mindig előre a barázdák nyomán,

a Te lábnyomodba vezessen utam!

Szeretnék…

Könnyhullatással vetni szent magot,

hogy vigadva arassak majd…

Szeretnék…

Vigaszt mondani a szomorúnak

és megelőzni mosollyal a bajt…

Szeretném…

Meglátogatni mind a foglyokat,

és meg is oldani a köteleket…

Szeretném…

Hogy azt mondjad Te ama napon,

Uram, hogy: mindezt én tettem! – veled.

- Éhezőnek enni adni…

- Szomjazónak inni adni…

- Sírónak örömöt adni…

- Adni… adni… adni… adni…

Mindig szeretetet adni…

 R. Lukátsi Vilma  (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Mégis  

Milyen sokat kellene hinnem,

s mily keveset hiszek.

Mily keveset kellene vinnem,

s mennyi terhet viszek.

Egyedül Rá kellene néznem,

s magamra révedek.

Ragyog a cél, viharban, vészben

s hányszor eltévedek.

Mégis… elcsüggedjek, megálljak?

miért csüggedjek el?

Hisz oly keveset hiszek még,

s már az is fölemel.

Mint minden én nyomorúságom,

nagyobb a kegyelem.

Ebben hiszek, s szemem bűnbánón

megint ráemelem.

Kis hitet, hogy megerősítsen,

míg többről többre nő

s egész a célig elsegítsen,

hatalmas Isten Ő.

Túrmezei Erzsébet(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Te vagy a Krisztus! 

És elindultam a keskeny úton

követni drága Mesterem!

Napfényben, viharban, tövisek között,

haladni vele, szüntelen.

Szívemben magasan ég a vágy tüze,

homlokomon győzelmi fény ragyog,

tudom, érzem, nincs félelemre ok.

Krisztus megváltott gyermeke vagyok.

Amióta együtt járunk,

amióta együtt élünk,

amióta fogja a kezem

amióta övé a szívem –

azóta lecsendesedett a tenger,

és könnyű lett a legnagyobb teher.

Jó benned bízni, Jézusom,

amikor mögöttem minden idegen.

Amikor a bűn fenyegeti az éltem,

jó érezni, hogy közel vagy hozzám.

Szilárdan állni, mint óriási sziklán:

És hirdetni az éjszakában: a fényoszlop

Te vagy a Krisztus, az Isten Fia,

Sokan elfordultak Tőled, süllyednek,

a mélybe sodorja őket a szennyes ár.

Ki tudja, lesz-e részükre Ararát,

vagy lelkük elveszett, s nincs menekvés már!?

Maradok Veled, haladok a keskeny úton,

használj fel engem is eszközül.

Te vagy a lelkemnek üdve, megváltója,

Te vagy a Krisztus, a Isten Fia.

AZ Ő ÚTJA

Az emberek most is csak arra mennek,

amerre a fény vakít, arany csörög.

És napról napra vígan sorra telnek

a bárok, színházak és börtönök.

Valami kell, hogy a szívük megsejtse.

Cím… rang… Név is elég, ha hangzatos.

Tarka nimbusz… egy kis újsági lárma…

s pénz… pénz! Nagy úr az. Ezreken tapos.

Vagy koronák. Igaz, olyan virágok:

most itt az őszük s ősszel hullanak.

De mindegy. Van hervadva is varázsuk:

koronák! – Máskor kongó jelszavak.

Ópiumos, elkábító mesék…

De szép a gyárak szürke emberének

egy félórára, egy órára csak

élni csillogó hősök életét…

beszívni pompa millió csodáját.

Minden valóság csalfa ködbe vész.

Valóság? Kinek kell ma a valóság?

Tömeget megnyerni nem nehéz.

De voltak, akik más utat kerestek.

Ott volt Jézus. Más utat keresett.

Jézus! Neki csak megvolt mindene,

rabul ejteni földi lelkeket!

Övé volt minden! Fényes égi trón,

végtelenbe fehérlő angyalseregek…

S lejött közénk: jászolban született,

maga mellé vett néhány halászembert,

s tűrt, nyomorgott. Hagyta, hogy meggyalázzák,

hogy porba sújtsák, földig megalázzák,

ráfeszítsék a kegyetlen keresztre,

s latornak bélyegezve vérezzék el.

Mert Ő önmagát megüresítette.

S az emberek most is csak ara mennek,

amerre fény vakít, arany csörög.

S Krisztus után úgy, mint Krisztus előtt,

megtelnek napról napra mind

a bárok, színházak és börtönök.

Mit ért a nagy helyettes gyötrelem,

gyalázat, kín? Nem ez kell a világnak!

Fölötte régen napirendre tért

és megy, amerre kincset, kéjt kínálnak.

Mért volt a názáreti Jézus útja más?

Koronásan királyi hatalommal,

erővel, fénnyel kellett volna hozzánk

leszállnia és hódolt volna minden.

Így nem lehet a földet megigézni.

Kik azok, akik így eléborulnak?

A fáradt, roskadt, a békétlen, bágyadt

emberek, kiket kifosztott az élet.

Az elesettje ennek a világnak.

Igaz, hogy fáradt-gyengék nem maradnak…

fegyvernek éle… világ kincse, kéje…

pokol hatalma – nem győzi le őket,

ha így borulnak hittel Őeléje!

Valami titkos gazdagság csodáját

hordozza lelkük a világon által.

És nincs erő, mely elrabolja tőlük.

És együtt nőnek a nyomorúsággal.

Bűn és gyalázat piszkos habja – hordja

életüket miként a bárkát.

Mindent lebíró diadalként járnak,

mert a keresztet a szívükbe zárták!

Felül, felül a zajgó tömeg árján

legyőzhetetlen birodalom épül.

Megváltott lelkek boldog birodalma

Gazdagszik, nő Krisztus szegénységébül.

És nincs a bűnnek és nincs a világnak,

s nincs a pokolnak ereje felette!

Mert Ő önmagát megüresítette.

Túrmezei Erzsébet