Segítség a szükség idején

Amikor Hudson Taylor misszionárius első ízben utazott Kínába, a vitorlás hajó útját sokszor akadályozta a szélcsend és az ellenszél. Egy alkalommal egy olyan sziget mellett hajóztak el, amelyen kannibálok laktak. És éppen itt megint alábbhagyott a szél, és a hajó a tükörsima vízben lassan sodródott a veszélyes partok felé. Az utasokat elfogta a rémület, ha arra a borzalmas fogadtatásra gondoltak, amelyre számíthattak. A kapitány ebben a nagy szükségben a misszionáriushoz fordult és azt mondta neki:
- Ön hisz abban, hogy Isten meghallgatja az imádságot. Nos, kiáltson hozzá! Ha az ön imádsága nem segít, mindnyájan elveszünk.
- Imádkozom – felelte Hudson Taylor – de csak azzal a feltétellel, ha felvonja az összes vitorlát, hogy a szélnek, amit Isten küld, legyen mibe belekapaszkodnia.
A hitetlen kapitány nem akarta nevetségessé tenni magát és a teljes szélcsendben felhúzatni a vitorlákat. A misszionárius azonban kijelentette, hogy addig nem imádkozik, amíg a kapitány nem teljesíti az ima meghallgatásának feltételeit.
Egyre közelebb sodródtak a parthoz. S akkor végre a kapitány teljesítette utasának kívánságát, noha a levegő meg sem rezdült. Hudson Taylor visszavonult a kabinjába, és az Úr elé vitte a helyzetüket. Miközben még imádkozott, hangosan kopogtak az ajtaján. A kapitány állt az ajtó előtt és így kiáltott:

- Még mindig imádkozik, hogy meginduljon a szél? Abbahagyhatja. Erősebb szél támadt, mint amennyire szükségünk van. – És így is volt. A legnagyobb veszély pillanatában, amikor a hajó már egészen közel volt a szárazföldhöz, feltámadt a szél, amely visszavitte a hajót a nyílt tengerre.