Keresztény Versek

   Ó, GYŐZELMES, NAGY KIRÁLYUNK

Ó, győzelmes nagy  Királyunk,

Ki által nyertük váltságunk,

Milyen nagy dicsbe mentél.

Isten jobbján fönt a mennyben,

Az égi lelkek körében,

Királyi székbe ültél.

Üdvben,

fényben,

fenségesen,

Győzelmesen

uralkodol.

    Ég és föld csak néked hódol.

A kérubok nagy serege,

Szeráfok ékes éneke

Tenéked zeng, Királyunk.

Te megszerzéd, ó, Mesterünk,

Az örök üdvöt minekünk,

Melyért mi áldva áldunk.

Zengjen,

csengjen

a dicséret

És tisztelet,

hálaének

Dicsőséges szent nevednek!

Jézus, várunk kegytrónodról,

Hol győztesen uralkodol;

Jöjj, mint egykor ígérted!

Hozzánk oly irgalmas voltál,

Hogy véreden megváltottál:

Vidd győzelemre műved!

Addig

mindig

imádkozva

És vigyázva

várunk Téged,

Hogy majd együtt legyünk véled.

(énekszöveg)

„Nedves evangélikusok”

Sokszor álltam, mint soproni diák,

az Eggenberg-ház udvarán,

s az emeleti folyosó szószékét

múltat-idéző áhítattal néztem.

Mintha a régi kedves prédikátor

állott volna előttem a szószéken,

s körülöttem ott szorongott volna

tűző napon, vagy zuhogó esőben

a temploma-fosztott kicsiny sereg.

A templomok öléből érkező

ujjal mutat rá, s gúnyos szót susog,

ha esős napon összetalálkoznak:

„Ni, a nedves evangélikusok!”

*

Földereng bennem ez a régi kép.

Most mi ülünk többezeren

fehértözsű nyírfák alatt,

tóparton… kicsinyek, nagyok,

egész családok együtt…

ősz, öreg, játszadozó kisgyerek.

Szikkadt szívünkre az ige

Záporának áldott cseppje pereg.

De a zápor fejünk felett is

újra meg újra elered.

Ülünk a záporban tovább.

Kinyílnak az ernyők. Énekelünk,

figyelünk, a zápor bárhogy zuhog.

Szép Finnországban mi vagyunk most

a „nedves evangélikusok”.

Bár lenne mindnyájunk szívének

az ige mindig ilyen drága!

Hallgatásától ne tartana távol

se nyár, se tél, se zimankó, se zápor!

Hitükért gúnyolt, üldözött ősök

arca néz ránk századok távolából.

Míg szól az ige s a zápor zuhog,

bíztatva néznek ránk a múlt ködéből

régi „nedves evangélikusok”.

Túrmezei Erzsébet, (Emberré lettél…)

Vallomás

Zsolt 32:5

Ma itt az ősz. S te újra nyílsz szívemben,

te húsvét-szűlte tavaszi csoda,

bár hervadtál, míg elsuhant felettem

a nyári álmok végtelen sora.

Uram, tudod, hogy mennyire szerettem

bűnök csalóka, vibráló tüzét;

közel Hozzád, de mégis elveszetten,

hamis gyöngyökből fűztem rút fűzért.

Lélektelen kövekből építettem

oltárt magamnak, s bálványszobrokat.

Színes palástba bújt csaló szívemben

álarc mögé sok bűnös gondolat.

Csodád felől, ó, hányszor ölt a kétség,

csak azt becsülve, mit a test szeret,

de most lettél azóta nekem érték,

örök tavasz mulandó ősz felett.

Ma itt az ősz. Lassan lehull a lomb már,

lehull szívemről a titok-palást,

s míg újra szól az örök drága zsoltár,

Uram, fogadd e fájó vallomást.

   Balogh Miklós   (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

Őszi himnusz

Levélzörej,

Szélsuttogás,

Csendes este,

Vad villámlás,

Távozó madarak éneke,

Apró bogarak esti zenéje,

Régi sziklák komor tekintete,

Esőcseppek egyhangú pergése,

Uram, Téged dicsér.

Szeretnék egybeforrni

a körülvevő élő világgal,

Hálát adni, Téged dicsérni

most egy halk imával,

és életemmel.

Szeretném megköszönni a madarakkal,

A fészket, hol Rólad tanítottak,

A napsugárt, a csillagot,

Az éjszakát, mely megtanított hinni,

A vihart, mely megtanított repülni.

Szeretném megköszönni a levelekkel,

A szelet, mely énekre kelt,

A földet, mely táplált,

A gazdát, mely plántált.

Most, mint ember, a teremtés koronája,

Köszönöm, hogy bűnös lelkem,

mely Előtted oly drága

Nem hagytad elveszni, hanem

utat mutattál Hozzád.

- És köszönöm, hogy adtál fényt,

mely a sötétben világítja ez ösvényt.

Én múló por vagyok, s mint a csillag,

a fényedet sugározhatom csak.

Így körülötted futva pályám,

nem a halál vár rám,

hanem a boldog örökélet,

hol angyalokkal dicsőítlek téged. -

A mennyben el nem halkul hálám.

(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)