Keresztény Versek

Jézus egyedül

Aludjon ki minden földi fény,

Ha rámborul majd az éjszaka…

Akkor tudok reád nézni én,

Életemnek Vezércsillaga!

Tűnő lángok ne tévesszenek,

Lássanak csak Téged a szemek,

Ha e világ homályba merül,

Ragyogj nékem, Jézus, egyedül.

Dűljön össze minden menedék,

Ha lecsap rám a nagy zivatar,

Viharfelhő villámtűzben ég.

Elég Uram, ha szárnyad takar.

Csak Te vagy a biztos oltalom,

Romokhoz ha nem köt bizalom.

Csendben várom, míg az ég derül,

Légy Te védőm, Jézus, egyedül.

Reményeim, mint virágok

Őszidőben, hulljatok le, ti,

Ha könnyezve nézek is rátok,

Ha az őszt tél is követi.

Bízva vetem fel a fejem én,

Nem veszett el még minden remény!

Van, mely áll – bár minden összedől

Te vagy ez, óh Jézus, egyedül.

Szakadjon el minden kötelék,

Ha hangzik a szó, mely tova hív,

Szereteted, Uram, épp elég,

Hogy legyen Hozzád láncolva a szív.

Járva majd a messzi téreken,

Feledjem, mi kedves volt nekem.

Emelkedve mindenen felül,

Szeresselek, Jézus, egyedül!

Némuljon el a pacsirtaszó

Ha zendül is, más legyen a hang.

Zúgjon, mint a harci riadó,

Vagy sikoltson, mint a vészharang.

Zord viharban, szélszárnyon ha jár,

Zokogjon, mint űzött vészmadár.

De akiről dalt zeng végzetül:

Legyen az csak Jézus egyedül!

Omoljon az álnok légvára

A porba, én fölfelé megyek,

Lépek hulló csillag útjára,

Engedjetek, sötét fellegek!

Gyújtsd, Uram, a lelkemet Te fel,

Érted égve éljek, s tűnjek el.

Átlobogva a vak éjszakát,

Vígy végül a fény honába át!

   Novák László   (Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)

AZ Ő ÚTJA

Az emberek most is csak arra mennek,

amerre a fény vakít, arany csörög.

És napról napra vígan sorra telnek

a bárok, színházak és börtönök.

Valami kell, hogy a szívük megsejtse.

Cím… rang… Név is elég, ha hangzatos.

Tarka nimbusz… egy kis újsági lárma…

s pénz… pénz! Nagy úr az. Ezreken tapos.

Vagy koronák. Igaz, olyan virágok:

most itt az őszük s ősszel hullanak.

De mindegy. Van hervadva is varázsuk:

koronák! – Máskor kongó jelszavak.

Ópiumos, elkábító mesék…

De szép a gyárak szürke emberének

egy félórára, egy órára csak

élni csillogó hősök életét…

beszívni pompa millió csodáját.

Minden valóság csalfa ködbe vész.

Valóság? Kinek kell ma a valóság?

Tömeget megnyerni nem nehéz.

De voltak, akik más utat kerestek.

Ott volt Jézus. Más utat keresett.

Jézus! Neki csak megvolt mindene,

rabul ejteni földi lelkeket!

Övé volt minden! Fényes égi trón,

végtelenbe fehérlő angyalseregek…

S lejött közénk: jászolban született,

maga mellé vett néhány halászembert,

s tűrt, nyomorgott. Hagyta, hogy meggyalázzák,

hogy porba sújtsák, földig megalázzák,

ráfeszítsék a kegyetlen keresztre,

s latornak bélyegezve vérezzék el.

Mert Ő önmagát megüresítette.

S az emberek most is csak arra mennek,

amerre fény vakít, arany csörög.

S Krisztus után úgy, mint Krisztus előtt,

megtelnek napról napra mind

a bárok, színházak és börtönök.

Mit ért a nagy helyettes gyötrelem,

gyalázat, kín? Nem ez kell a világnak!

Fölötte régen napirendre tért

és megy, amerre kincset, kéjt kínálnak.

Mért volt a názáreti Jézus útja más?

Koronásan királyi hatalommal,

erővel, fénnyel kellett volna hozzánk

leszállnia és hódolt volna minden.

Így nem lehet a földet megigézni.

Kik azok, akik így eléborulnak?

A fáradt, roskadt, a békétlen, bágyadt

emberek, kiket kifosztott az élet.

Az elesettje ennek a világnak.

Igaz, hogy fáradt-gyengék nem maradnak…

fegyvernek éle… világ kincse, kéje…

pokol hatalma – nem győzi le őket,

ha így borulnak hittel Őeléje!

Valami titkos gazdagság csodáját

hordozza lelkük a világon által.

És nincs erő, mely elrabolja tőlük.

És együtt nőnek a nyomorúsággal.

Bűn és gyalázat piszkos habja – hordja

életüket miként a bárkát.

Mindent lebíró diadalként járnak,

mert a keresztet a szívükbe zárták!

Felül, felül a zajgó tömeg árján

legyőzhetetlen birodalom épül.

Megváltott lelkek boldog birodalma

Gazdagszik, nő Krisztus szegénységébül.

És nincs a bűnnek és nincs a világnak,

s nincs a pokolnak ereje felette!

Mert Ő önmagát megüresítette.

Túrmezei Erzsébet

Bajor László

Homokba írjad!

A panaszodat, bánatodat a homokba írjad!
Ha fáj valami, úgy akárkinek el ne sírjad!
Homkba írjad! A porba írjad!...
A szíved búja bármilyen nagy
Az embereknek azt el ne mondjad,
A terhet csak csendben hordjad.
A mások bűnét, gyarlóságát homokba írjad,
A megnemértést, támadásokat fel ne rójad!
A Mester is így cselekedte ezt,
Bár várta Őt a golgotai kereszt
Az asszony bűnét a porba írta,
Ő elfeledte, a szél elfújta.
Legyen az bármilyen szent igazság,
Mind eltapossák.
Ha vérzik szíved- mosolyogják.
Ezért ha égig ér a bánatod,
Ha könnyeidet el nem sírhatod,
Hordanod kell, el kell hogy bírjad!
Ha nem látják, hát a homokba írjad!
Emlékeid, mik idekötnek, homokba írjad!
Mit kölcsönadtál, pénzt, bizalmat, a porba írjad...
De bizton számíthatsz az Úrra,
Ezt márványba vésd!
Ezt ne írd a porba!