Keresztény Versek

A lámpás

Fekete az ég: mély és végtelen,

A csillagok sziporkázva égnek,

- Nehéz a várás, nehéz idelenn,

Üres, komor, vajúdó az élet.

- Egyedül vagyunk. Dúlt idegekkel

Hallgatózunk.

                  - De lüktet már a csend:

- Te jössz, Te jössz áldott lépteiddel

A Vőlegény! A megígért! A szent!

Tartsátok hát magasra mécsetek,

És a sötét eloszlik legott.

- Mi ez? – Nekem nem ég a mécsesem!

- Uram! – Az én olajom elfogyott!

... Én magam meg töredező nádszál –

A szélfúvásra is megremegek...

- Ha azt mondod most: hiába vártam,

Mécs nélkül Eléd én nem mehetek...

Akkor... akkor... miért éljek én tovább?

Nálad nélkül mit ér az életem?

- Uram! Te... hát Te lehajolsz hozzám?

Te érinted meg remegő kezem?

- Jól hallottam? Indulhatok én is?

Erőtlen lábam Te egyengeted?

Üres lámpás van kezemben, - mégis...

A mennyegzőre Veled mehetek?

Ó, ha egykor a nagy számadáson

Az atomok ropogva bomlanak,

Kő-kövön nem marad a világon,

Az ég és a föld mind összeomlanak,

- A Te dicséreted akkor szárnyra kel!

Négy égtáj felől zengi majd a szél:

A pislogó kis mécset nem oltottad el,

S a megtört nádnak megkegyelmeztél!

Lukátsi Vilma

(Hozsannázó napok I. 147)

MINDEN ÉVBEN     

Indulunk újra Golgota felé.

Utunkra már a kereszt vet árnyékot.

de rajta túl húsvét öröme vár.

S kis Balázs csodálkozva kérdi:

„Minden évben meghal?

Minden évben feltámad?“

Nem, kis Balázs, Ő egyszer halt meg értünk,

egyszer támadott fel győzelmesen!

De hosszan tépelődöm

gyermeki kérdéseden.

„Minden évben?“ Csaknem kétezer éve

minden évben  kísérjük Őt

a fájdalmak tövises útján

s ujjongunk üres sírja előtt.

„Minden évben?“ Milyen év volna,

Hol várna békesség és menedék,

ha szenvedését, szent halálát,

feltámadását elfelejtenénk?!

Ha nem zengne többé Bach Passiója,

ha nem őrizné az emlékezet

azt a golgotai keresztet,

amelyen Jézus értünk vérezett!

„Minden évben?“ Tűnhetnek századévek.

És száguldhatunk kétezer fele,

a kereszt ma is egyetlen reménység,

a kereszt ma is győzelem jele.

Minden évben elindulunk feléje.

nem temetik el tűnő  századok.

S akkor találunk erőt, békességet,

ha a keresztfa titka felragyog.

                        Túrmezei Erzsébet

Hátha még ma!

Száll az élet, mint az óra,

Fut, rohan a mutatója.

Nyárra gyorsan jő az ősz.

Jelek földön, szívben, égen,

Hirdetik a Mindenségben:

Jézusom... Te visszajössz!

Ezredévek tűnnek, mennek

szárnyain a Végtelennek.

S mit hoz egy új ezred év?

Ám minek ily messze nézni?

Szívem forró vágy emészti:

Hátha addig visszajössz!

Századok suhannak lágyan

évek hosszú gyöngysorában.

S mit hoz a következő?

S szívem zengi... hátha... hátha...

Ily nagy idő nincs már hátra,

és Te addig visszajössz!

Sürget, kerget minden óra,

hogy térhetnék nyugovóra,

míg a lelkek alszanak!

Értük küldesz, értük éltetsz,

minden percben visszatérhetsz.

Hátha... még ma visszajössz!

Haluszka M. Rózsa

(Hozsannázó napok, I. 126)