Ő
felemelt
Terhelve
voltam gonddal, búval,
a
szívem holtra fáradt…
Felém
a gyötrő viharoknak
hullámverése
áradt.
Porba
hullt szívem szent reménye,
már
nem volt menekvésem,
emlékem
véres oszlopára
elmúlásomat
véstem.
Párnám
– álmatlan éjszakákon –
olyan
volt, mint a tüske…
Összetört
dédelgetett „én”-em,
az
önző, csalfa, büszke.
De
jött a dicső mentőbárka
hajnalok
sima tükrén.
Tavasz
jött, remény, áldás, élet,
s
rózsa nyílt minden tüskén.
Illatár
járta át a tájat,
könnyharmat
ült pillámon –
fölemelt
a halálörvényből
irgalmas,
nagy Megváltóm!
Dénes
Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése