A bárkában
Mind ülünk egyszer a
bárkában,
Mikor tajtékzik a viharzó
tenger,
Az égen összegyűlt sötét
fellegekkel,
Félelmes, vakító
villanásban.
Mikor esik az eső zuhogón,
hidegen,
Minden éles cseppje sebet
mar a szívekben,
Mikor rongyosra ázik a lélek
ruhája,
Mert nincs hová futni a
sötét éjszakába.
A hullámok becsapnak egye
magasabban,
S mi ott ülünk mind egy
bárkában,
Törékeny, apró, recsegő
bárkában.
Szembe a hatalmas tengerrel,
Dühöngő tomboló széllel,
Félelmes, soha nem látott
viharral,
Csattogó villámmal, sötét
mennydörgéssel.
Megtelik a bárka, s egyre
süllyedünk
Kínok közt vergődve,
kiáltván:
A Mester alszik talán?
Nem látja, elveszünk?
S mikor a legjobban húz a
mélység,
S mikor a legjobban vakít a
sötétség,
S már kapaszkodnunk sincsen
mibe,
Akkor, meglátjuk Őt,
A sugárzó, fehér
tisztaságot,
Sietve jönni felénk,
Akkor meglátva Őt,
Mohón megragadjuk kinyújtott
kezét.
És elmúlik a félelem,
eloszlik a sötétség.
S Ő parancsol a szélnek,
parancsol a viharnak,
Dühöngő tengernek, felcsapó
hullámnak,
Hangos mennydörgésnek,
csattogó villámnak.
Parancsol felkorbácsolt,
elveszett lelkünknek,
S halkan kérdezi: Még mindig
nincs hitetek?
Dobos Johanna es Hajnalka
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése