2018. július 28., szombat

Keresztény vers- A bárkában


A bárkában



Mind ülünk egyszer a bárkában,
Mikor tajtékzik a viharzó tenger,
Az égen összegyűlt sötét fellegekkel,
Félelmes, vakító villanásban.
Mikor esik az eső zuhogón, hidegen,
Minden éles cseppje sebet mar a szívekben,
Mikor rongyosra ázik a lélek ruhája,
Mert nincs hová futni a sötét éjszakába.
A hullámok becsapnak egye magasabban,
S mi ott ülünk mind egy bárkában,
Törékeny, apró, recsegő bárkában.
Szembe a hatalmas tengerrel,
Dühöngő tomboló széllel,
Félelmes, soha nem látott viharral,
Csattogó villámmal, sötét mennydörgéssel.
Megtelik a bárka, s egyre süllyedünk
Kínok közt vergődve, kiáltván:
A Mester alszik talán?
Nem látja, elveszünk?
S mikor a legjobban húz a mélység,
S mikor a legjobban vakít a sötétség,
S már kapaszkodnunk sincsen mibe,
Akkor, meglátjuk Őt,
A sugárzó, fehér tisztaságot,
Sietve jönni felénk,
Akkor meglátva Őt,
Mohón megragadjuk kinyújtott kezét.
És elmúlik a félelem, eloszlik a sötétség.
S Ő parancsol a szélnek, parancsol a viharnak,
Dühöngő tengernek, felcsapó hullámnak,
Hangos mennydörgésnek, csattogó villámnak.
Parancsol felkorbácsolt, elveszett lelkünknek,
S halkan kérdezi: Még mindig nincs hitetek?

 Dobos Johanna es Hajnalka



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése