Tóth-Máthé Miklós:
Öt kenyér és két hal
Jézus tekintete
végigsugárzott a sokaságon, mely szétterülve a hegyen, körülfogta őt. Nézte az
éhüket csillapító embereket, akik hallgatagon, vagy éppen két harapás között szót
váltva, nevetgélve ettek, miként a pihenni leült zarándokok. A tanítványok
egyre csak hordták a kenyeret meg a halat, kínálták sorba mindegyiknek, sokan
már háromszor is vettek, mintha el akarnák magukban raktározni a szűkösebb
napokra.
Berekiás, a halász és
Hebron, a fazekas egymás mellett ültek. Már nem ettek, lábukat elégedetten
nyújtották ki, rajtuk a jóllakottság ernyesztő zsibbadtsága. Hebron szeme
le-lecsukódott, talán szendergett is keveset, amikor Berekiás hirtelen
megbökte. Kinyitotta a szemét, bosszúsan nézett a másikra.
– Mit akarsz? – kérdezte
és ásított, ezzel is jelezve, hogy ő inkább aludni szeretne most, nem
beszélgetni, ha Berekiásnak ahhoz volna kedve.
– Oda nézz... – mutatott
előre izgatottan Berekiás –, most szedik össze a kenyerek maradékát. Már a
tizenkettedik kosárral!
– Jól teszik... –
morogta egykedvűen Hebron –, nem szabad, hogy kárba vesszen egyetlen darab sem.
– Hebron, barátom... –
meredt rá Berekiás –, ébredj fel, ha alszol! Még mindig nem érted? Öt kenyér
volt és két hal és nézz körül, hányan laktunk jól belőle. És, hogy
megelégedtünk, mennyi maradt. A Názáreti csodát tett. Bizony, hogy próféta ő.
– Meglehet... – mondta
Hebron és újra le akarta csukni a szemét, de Berekiás nem engedte. Egész közel
hajolt hozzá És úgy mondta tagoltan, minden szónak nyomatékot adva.
– Ha ezt tette a
kenyérrel, meg a hallal, úgy mással is megteheti.
– Mással... – Hebron
felült, bambán bámult a másikra. – Hogy értelmezzem a szavaidat, Berekiás?
Berekiás apró, ravasz
szeme összehúzódott, arcára széles mosoly terült. Majd két ujjával megcsípte
Hebron köntösét.
– Hány köntösöd van
Hebron?
– Hát... ez a
viseltes... Meg otthon egy tisztább...
– Na látod, én sem
mondhatok többet... És sarud?
Hebron ormótlan,
repedezett sarujára nézett, aztán maga alá húzta, minta röstellné.
– Ne röstelld, barátom –
mondta Berekiás –, hiszen az enyém se különb. És nekem sincs több, mint ez az
egy pár. De lehetne akár tíz pár is, meg köntösből is ugyanannyi. Meg házunk
is, akár három. És ehetnénk arany tálból...
– Mit zagyválsz itt
össze-vissza? – fakadt ki Hebron dühösen. – Csak jártatod a szád fölöslegesen.
Nem vagyunk mi gazdagok, hogy ez lehetséges legyen...
– Még nem vagyunk... –
mondta Berekiás –, de azok lehetnénk. Ha ez a próféta lenne a királyunk, úgy
minket is gazdaggá tehetne. Aki öt kenyérből és két halból ennyi embert
megelégít, úgy csodát tehetne egyébbel is.
Ekkor már többen is
közelebb húzódtak hozzájuk, bólogatva hallgatták Berekiást.
– Úgy igaz – mondta
Eliud, a vízhordó –, nagy hatalma van... Azt mondom én is, tegyük királlyá és
kérjük cserébe, hogy adjon nekünk gazdagságot...
– Bölcsen szólottatok –
helyeselt Gazzám, a birkapásztor. – Menjünk, győzzük meg erről a népet...
És fölkerekedtek és
körbejárták a sokaságot, hogy meggyőzzék erről. És az emberek örültek a
lehetőségnek, hogy gazdaggá lehetnek, mert a próféta majd megsokasítja
javaikat, mint tette az öt kenyérrel és a két hallal.
Aztán, mint hömpölygő
áradat megindultak Jézus felé.
A tanítványok
megrettenve figyelték ezt, nem tudták mire vélni, de Jézus felemelt kézzel
nyugalomra intette őket. És amikor a sokaság a közelébe tódult kivált közülük
Berekiás, a halász, térdre esett és így szólt:
– Rabbóni – mondta –,
nagy dolgot cselekedtél, hogy megvendégeltél ennyi embert mindössze öt
kenyérből és két halból. Dehát ettől mi még szegények és nyomorultak maradtunk.
Csak az éhünk csillapodott kissé.
– Igen, az éhetek... –
mondta Jézus és szelíd szomorúsággal nézett a halászra. – Mit akarnál még jó
ember?
– Azt, hogy légy
királyunkká, óh rabbóni – kiáltotta Berekiás –, és vedd el nyomorúságunkat is!
Intett, mire a sokaság
térdre borult és egy emberként kiáltotta utána ezt.
– Nézd – rántotta szét
ekkor a köntösét Berekiás –, milyen viseltes, milyen kopott. Adj nekem új
köntösöket és a feleségemnek, a gyermekeimnek is új ruhákat. A házam kicsi és
szűk, tedd nagyobbá, díszesebbé, óh szent próféta. És mert halász vagyok, tedd,
hogy fogjak sokszor annyi halat, mint eddig.
– Hallgasd meg az én
kérésem is – csúszott közelebb Hebron –, mert én szegényebb vagyok Berekiásnál
is. A kezem eldurvult már az agyag gyúrásában, a derekam fáj a görnyedéstől és
kisebesedik a lábam a sok talpalástól, míg néhány korsót el tudok adni.
Hátralévő éveimet aranyozd be kissé, hogy gondtalanul élhessek, mint a
gazdagok.
– Akkor mit mondjak én –
kiáltotta Eliud –, a vízhordónál nincs nyomorultabb. Még a kutyákat is irigylem
olykor, akik teher nélkül szaladgálnak.
Az emberek egymás
szavába vágva kiáltoztak, kérve Jézust, hogy legyen királyukká és tegye
gazdaggá őket.
„Adj ruhákat, lakhassunk
jól naponta, bor is kerüljön!”
„Agyagtálból ettem
eddig, egyem ezentúl ezüstből, mint a gazdagok!”
„Tíz birkám van, legyen
tízszer annyi!”
„Új házat adj a régi
helyett, erős kövekből, díszeset!”
„A szőlőm teremjen
ötször egy évben, a borom édes legyen, mint a nektár!”
És így tovább, őrjöngve
kiáltoztál kívánságaikat a mozdulatlanul álló Jézus felé. Arcukat
kiszínesítette az elképzelt gazdagság, gondolatban távol kerültek mindattól,
ami valóságos és ami otthon körülfogta őket.
– Óh, nagy király –
kiáltozták – tekints reánk, nyomorultakra, vedd el szegénységünket és mi
hódolunk neked!
Jézus szemében ekkor a
harag fénye villant és abban a pillanatban szél sepert végig a hegyen. Majd
fekete felhők tódultak össze, megdördült az ég és zuhogni kezdett az eső. Az emberek
megpróbáltak védett helyekre menekülni, vagy csak köntösüket húzták fejükre a
csapkodó viharban és egymáshoz szorultak, mint a védtelen birkák.
És amikor ismét kisütött
a nap. már hiába keresték Jézust és az ő tanítványait, nem látták őket. Csak a
tizenkét kosarat, bennük az átázott kenyérdarabokkal.
Forrás: JEL, 1993.
augusztus
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése