ÉS LENNÉK FÉNYSUGÁR…
Most te nem
látsz belőlem egyebet,
csak azt a
fénylő kegyelemruhát,
mely
ráborulva sebre, gyöngeségre,
fehéren,
csillogón beföd.
Szövése köd,
de nem látsz
rajta át.
Nem látsz
belőlem egyebet,
csak ezt a
fénylő kegyelemruhát.
Én… én
tudom: alatta, rejtve,
fénnyel
fedezve, elfelejtve,
én… én
tudom, hogy ki vagyok.
Jaj,
fekélyes bűnnel megvert,
rab, gyáva,
gyönge régi embert
érzem
mozdulni annyiszor még
hófehér
köntösöm alatt.
De kegyelem
borít el lágyan.
Járhatok
fénnyel szőtt ruhában,
s ím szemed
mást se lát belőlem,
csak a
rámhulló sugarat.
Bár mindig,
mindig így lehetne:
ne látna
engem senki többé…
voltom,
valóm mind teljesebben
és
mindörökre elfödözné
a kegyelem,
mely megmarad…
Ne látna
engem senki már,
csak azt az
ég felé vezérlő,
örökre
fénylő sugarat…
és lennék
fénysugár!
Túrmezei Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése