Miképpen mi is megbocsátunk
Kis
erdészlakban éldegélt szépen
egy
erdészcsalád Isten félelmében,
egymást
szeretve, egymást megbecsülve,
kicsinyek és
nagyok egymásnak örülve.
Megadta a jó
Isten mindennapi kenyerük,
szorgalom és
hűség ékesíti keblük.
Gonddal bár,
de repültek az évek,
nagyobb baj
feléjük sokán nem tévedt.
Egyszer
aztán egy sötét estelen,
mikor már
pihent a madár is nesztelen
megjött a
szomorú hír, megdöbbent a család,
holtan hozták
haza a jó édesapát.
Ismeretlen
vadorzó ölte meg őt,
a csendes,
szelíd erdészt, a családfőt.
Elsiratják,
eltemetik mélységes gyásszal,
a kis lakban
most bú és bánat szárnnyal.
Évek telnek…
A tettes nem kerül,
Az igazságra
napfény soká nem derül.
Az erdész
gyermekei naggyá lesznek,
támaszai a
szomorú özvegynek.
Az egyikből
pap lett: Isten szolgája,
ki a
szeretet eszméjét munkálja,
Isten
bűnbocsátó irgalmát szólja,
áldást
viszen tova, mint Megváltója.
Sötét
van…zörgetnek az ablakon.
A papot
kéreti egy haldokló nagyon.
Siet Isten
szolgája a falu szélére,
hol egy öreg
favágó várja betegen, félve.
Érzi, hogy
itt a vég… hol nincs több titok.
Ő gyónni
akar, mielőtt halni fog.
Könnyítve a
lelkén elmondja a vétkét,
hátha az Úr
így ad néki síri békét.
És vall halkan
a halál kapujában,
Hogy egy
egyszer az erdőn, mikor senki nem látta,
hordozva
magával a gyilkos fegyvert,
és vele
embert ölt… tisztes, jó embert!
Tisztelendő
Uram! – a lelkem siratja,
akit
megöltem, az volt az ön édesapja!
Van-e még
bocsánat e szörnyű tettre?
Nézhetek-e
bízón mostan a keresztre?
A pap,
kezében krisztusi kereszttel
vívódik
rettentő kísértésekkel.
Sötét
gondolata, a bosszú viharja,
a teste
bűnre – rosszra csalogatja.
Azt súgja
valami, hogy apja gyilkosának
ne
kegyelmezzen, ne jusson bocsánat.
De még nem
arat a rút kísértet,
győz a
Kereszt! Győz a tiszta lélek!
A pap
homloka kisimul, arca szépül
a benne
uralgó lélek hű tükrétől.
S lehajolván
a haldokló gyilkos mellé
bűnbocsánatról
beszél, Isten kegyelméről.
Imádkozik a
vétkező s a sértett.
Ez az
imádság az Istenhez ér föl.
„Mi Atyánk!
Ki vagy a mennyekben,
Szentség
lakozik hű Nevedben.
Jöjjön el a
Te országod!
Csak a Te
akaratod legyen áldott!
Mindennapi
kenyerünket adjad meg,
és bocsásd…
ó, bocsásd meg bűneinket,
miképpen mi
is megbocsátunk
az ellenünk
vétkezőknek…
És bosszút,
haragot nem kiáltunk.”
A kísértet
tombolt, mint pusztító orkán,
de megállott
benne, mint százados tölgyfa
az Isten
nagylelkű, igaz szolgája.
Ismeretlen szerző
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése