Lépések énekelnek
Mint sebes
zápor sűrű cseppje
kopog korán
a kövezetre
a
dolgosoknak, szorgosoknak,
nagy
életharcon harcosoknak
szomorú
lépte... és az álmos,
szürkéllő
óriás, a város
érezve, hogy
új napra ébredt,
a sürgölődő
hangya-népet
ott jársz, s
a különös zenére,
szapora
léptek ütemére
figyel a
lelked, annyi titkot
és annyi
dalt ejthet el itt-ott.
Én a léptek
zajába hulltan
hosszan
hallgattam, megtanultam:
kettőt dobognak, dübörögnek
a földnek,
égnek, kőnek, rögnek.
Akárhová is
sietnének,
kettő a dal,
kettő az ének.
„Kell, kell, kell” – lükteti az egyik.
És
százezerszer újrakezdik.
„Kell, kell,
kell...” ez csak, sohse hajt mást.
Kell,
kell... visszafojtott sóhajtás.
Kell! Nagy
parancs, kérlelhetetlen.
Kell – menni
végtelen menetben.
Kell – tenni
áhítva az estét,
amit diktál
a kötelesség.
Kell... és
minden nap. Kell... halálig,
Míg a fejünk
szürkévé válik
és az arcunkra
ráncok róják
a „kell”
kegyetlen indulóját. –
Kell, kell.
Születni, élni, lenni,
a föld ölébe
visszamenni...
Kell, kell,
kell! – Gyárba, iskolába
menvén a
millióknak lába
dübörgi,
dübörgi. Minden zajbul
kihallik,
úgy, hogy belesajdul
aki lélek,
és visszaretten.
Olyan sivár!
Olyan kietlen!
Milliók
meggyötört fülének
kél erre egy
másik ének.
„Cél! Cél!” – dalolja diadallal.
És együtt
lépdelnek a dallal
apák,
anyák... és nem pihennek:
puha
kenyérre vár a gyermek!
Sivár sok
akta hegybe rakva...
de ott mögötte
és alatta
- kis
arcokról röppenve - folyvást
bujósdit
játszik a mosolygás!
A
gyermekért! És a családért!
A
testvérért! Hordani rád mért
minden
nehéz, robotos terhet!
Vállalja-e
vígan a lelked?...
„Cél, cél!”
Hazát, népet szeretni,
mindent a
küzdelembe vetni,
erőt, időt,
életet, önként!
Megszerezni
lassan rögönként
a boldogság
ígéret-földjét!
Elvetni a
jövendő zöldjét!
„Cél, cél!”
... Amint zeng diadallal,
lábam is
lép, megy már a dallal.
Fent,
mindenek felett ki székel,
kis
porszemecske embernéppel
ki törődik,
araszos léte
míg tart a
földön: Isten! Érte!
Győzelmes
cél! Nem drága semmi,
ha gát a
küzdelemre menni.
Érte, ha
gyermeket, ha népem,
ha
testvérnek szolgál a létem!
Mindannyi
célnak Ő a napja!
Fényét a
többi Tőle kapja!
„Cél! Cél!”
E szent ütemre járva
büszke jog
lesz a munka járma.
Lélek hevít,
a test ha restül,
s visz
áldozatra mindenestül.
„Cél! Cél!”
Ez nem rabszolgaének.
Szabadon
zengik, akik élnek,
akik élnek,
s akik ma, holnap
a lépteikkel
így dalolnak.
A célkitűző
büszke daltul
a „kell”, a
„kell” mindegyre halkul.
Mind többen
állnak kezet adva
a cél felé
törő csapatba.
Daluktól
értelmet találnak
az életnek
és a halálnak.
S míg zengi
léptük, éltük, ajtuk,
az Isten
áldó jobbja rajtuk!
Ezt, a
lépések zajába hulltan
így
hallottam és így tanultam.
Túrmezei
Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése