Kiáltás a kapuból

Én édes, édes jó testvéreim,

Kik sírva jártok a sötétbe kinn,

Ti, akik sírtok, akik mindig sírtok,

Akik örülni tán már nem is bírtok,

S a nevetést tán el is feledtétek,

Akiket megvert, kivetett az Élet,

Akiknek arca verejtékbe hal,

Akiknek könny és káromlás a dal,

Ti, akiknek az öröm mostohátok,

Kiknek az élet egy nagy könnyes átok,

S nincs mécsetek a jajok éjjein:

- Én édes, édes, szent testvéreim!

Ó ha én egyszer (lelkeket a lélek)

Mindnyájatokat megölelhetnélek!

Ha a könnyeket mind letörölhetném,

Ha a jármokat mind összetörhetném.

Robotból ha szentséget avathatnék,

Mindnyájatokra rámosolyoghatnék,

S belétek vetném e mosolyon át

A dalos élet evangéliumát!

Ó ha elmondhatnám mindenkinek:

Hogy bennetek van a zengő liget,

Hogy minden fénynek ti vagytok a napja,

Színét a virág belőletek kapja,

Hogy ha ti sírtok, minden elsötétül,

S minden fölragyog lelketek tüzétül;

Minden napfény, ha örülni akartok,

Dalol az élet, hogyha ti daloltok;

Ó hogyha ezt mind, mind megértenétek:

Ó hogy szaladnék tárt karral elétek,

Ó mint tárnám ki zengő kapuim!

- Én édes, édes jó testvéreim!

2018. július 16., hétfő