Babits Mihály
Zsoltár gyermekhangra
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Ő az Áldás, Ő a béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a vészes Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: "Nem haragszom!"
Néha rángatom, cibálom: -
tudja, hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájából.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
Bajor László
Az én nárdus-életemSzűkösen éltem és nagyon szegényen.
Féltve őriztem
fehér alabástrom edényem.
Töretlen volt,
színültig drága nárdussal tele.
Mekkora kincs!
Sok színes álmot álmodtam vele.
Terveket szőttem,
Világlott egyre előttem,
vígan villantva a fényen
fehér alabástrom edényem.
Akkor a hajlékomba egyszer
betért megfáradva a Mester,
Tudta, hogy hova készül,
Tudtam, hogy hova készül.
Jeruzsálem távoli ormán
valami titkos vész ül.
Bűnnel, nyomorral bajjal,
indul a döntő harcra.
... Árnyak lopództak fehér homlokára.
Fájt a tanítványok közömbös arca.
Nem értik? Nem érzik?
Egyedül én érzem? Én értem?
Megy megváltani engem ...
Talán... meghalni értem.
Ott ül fáradtan a Mester.
Sietve kamrámba osontam
s visszatértem a drága kenettel.
Fehér alabástrom edényem,
melyet őriztem rejtve, szegényen,
összetörtem, s a drága kenet
illatosan, ragyogva
szelíd fejére permetezett.
“Te meghalsz értem!” - árasztotta szét
a lágy illatbeszéd.
“Én neked adom az életemet
és a szívem minden szeretetét.”
“Tékozlás!” - zúgtak fel körben.
Megbiztatott
Krisztus szeméből egy meleg sugár,
Tudtam, hogy semmiért se kár:
a kenetér’ se kár,
Érte kiontott életér’ se kár:
S áldom a percet, melyben
alabástrom edényem összetörtem.
Én abban élek,
abban a boldog csodamozdulatban,
a Golgotára készülő Királynak
mellyel a nárdusomat odaadtam.
Bajza József
ŐSZI DAL
Köd borong, száll a daru
Zúgva fenn az égen;
Száll s meleg hazát keres
Déli messzeségen;
Néki ott virít a hon,
Hol nincs tél az ormokon.
Sárga a virágbokor,
A lomb hervadó;
Amit látsz, ó, föld fia,
Hamvatag, mulandó.
Gyarló létből a kebel
Jobb hazába esdekel.
Szív, beteg szív, itt az Ősz;
lombjaid lehulltak,
S többé földileg neked
Ők ki nem virulnak:
De ne szálljon bú reád:
Lelsz te is majd más hazát
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése