Történt

. Az Isten.

A bálványimádó házában egy istenfélő fiú lakott. A fiú így szólt a bálványimádóhoz: „Csak egy Isten van, ki az eget és földet teremtette. Ő ad nekünk napvilágot és esőt. Ő látja cselek­véseinket és hallja imáinkat, Ő, az élő Isten, büntethet és jutalmazhat, megszabadíthat vagy megronthat minket. Ezen bálványok itt csak földből készítvék; nem látnak és nem hallanak, és nekünk sem jót, sem rosszat nem tehetnek.” Azonban a pogány nem hallgatott az igazságra.

Midőn egyszer a bálványimádó kiment a rétre, a fiú egy botot fogott kezébe, és összerombolta a bálványokat, csak a legnagyobbikat hagyván meg épen; a botot pedig ennek kezébe dugta. „Ki tette ezt?” kérdé a pogány. A gyermek mondá: „Nem hiszed-e, hogy a te nagy bálványod az ő kisebb társait összerombolhatta?” „Nem,” kiáltotta a pogány, „azt én nem hiszem; mert kezét még soha meg nem mozdította. Te tetted ezt, te gonosz gyermek, és ezen gonosz­sá­godért ugyanazon bottal foglak agyonverni.” Azonban a gyermek nyájasan így szólt: „Óh, ne haragudjál! Ha bálványképedet még arra sem tartod képesnek, mit én gyönge gyermek­karommal tudtam véghezvinni; miként lehetne ő az Isten, ki az eget és földet teremtette!” A pogány elnémult, elmélkedni kezdett, a még fönnmaradt bálványképet ledöntötte, és térdeire esvén, legelőször imádá az igaz Istent.

Ki téged Istenünk
Imád és megismer:
Tebenned e földön
Szerető atyát nyer.