Keresztény Versek

Mikor a delta a forrásra gondol...

A folyam fut az óceán felé,

S medre ijesztően kiszélesül,

Intenek néki messze fároszok,

Habján hajó ring és sirály repül,

Eltépett malmok ellebegnek rajta,

És úsznak bölcsők és úsznak koporsók

És úszik egy-egy fölborított sajka,

És úszik szenny és virág vegyesen.

S ahogy közelg az óceán felé:

Vize, a hajdan kristályos nedű

Nem édes már, de sós és keserű.

És keserűn és ádázul rohan,

S gúnynak érzi, ha valaki megáll,

S döbbenve szól: mi hatalmas folyam!

Akkor a delta a forrásra gondol,

Amely körül fekete fenyők állnak,

És csend van és csak a juhnyáj kolompol.

Nincs vad meder és nincs pocsolyás árok,

A fűben szivárog egy halk erecske

És azt hinnéd, hogy mindjárt elszivárog.

A forrás mellett ül egy kisfiú,

Tiszta kezét a tiszta vízbe tartja, -

És ezt a folyam a deltáig érzi,

S a boldogságtól megremeg a partja.

Reményik Sándor

                                                     

Magamnak, másnak

Mikor Atyám házába vett:

tépett, tékozló gyermeket

s kegyelme fénnyel rámborult,

feledve lett a régi múlt.

Béke, öröm, hit és remény:

Őbenne gazdag lettem én.

Már tudtam adni másnak is

és nőtt a kincs és nem fogyott...

Sugarasan szálltak felém

simogató, szép mosolyok.

Én meg csak adtam szüntelen,

soha nem kérdve, mi marad...

De volt, de jött egy pillanat.

Megszólított egy régi hang:

Oly ismerős! Oly idegen!

Bízó szívemre árny borult

komoran, szürkén, hidegen:

„Ó, te szegény! Nap nap után

nézd, elsiet! Te meg csupán

másnak adod kincseidet?!

Valamit, mondd, mért nem veszel,

valamit el mért nem teszel

magadnak, magadnak, magadnak?!

Szégyen! Visszhangra lelt a hang.

Mint félrevert ijedt harang,

kongott-bomlott balga szívem:

Igen, igen! Ez kell! Igen!

Magamnak, magamnak, magamnak!

Ma egy mosolyt, holnap megint!

Letépni mind, virág ha int!

Szépségeket! Szeretetet!

Simogatást! Napsugarat!

- Másnak ha tán nem is marad -

Magamnak, magamnak, magamnak!

Miért lettem ilyen szegény?

Hát megint eltévedtem én?

Megint a régi rongyokon

akad meg könnyes, bús szemem,

úgy botorkálok betegen?

Felém nyúlnak aszott kezek,

s a lelkem kínban megremeg:

én – én már nem is segíthetek.

Magamnak nincsen... nem lehet!

Vagy adjam, ami megmaradt:

pár morzsalék... pár rongydarab...?

Fakó mosoly, tépett remény,

fogyó hit száraz kenyerén

ki lakik jól? keserű étek!

Mindegy! – Vegyétek és egyétek!

Hogy áradok! Hogy éledek!

Fény futja át a szívemet!

Fakó mosoly színnel telik,

remény ragyog, fényesedik.

hit zeng győzelmi éneket,

sugarat hint a szeretet!

Milyen gazdag vagyok megint!

A lelkem mindent szertehint,

mégis marad, el sohse fogy!

Nem kérdve: mint, nem kérdve: hogy’...

Hittel harangoz a szívem:

Igen! Igen! igen! igen!

Másoknak. Másoknak. Másoknak.

 Túrmezei Erzsébet (Hozsannázó napok, II. 327)

BÖLCS SALAMONNAL

A gazdagnak sok az irigye,

Szegénynek a nyomorúsága.

A gazdag kevélységre hajló,

A szegény könnyen szolgaságra.

Nekem egyik sem kenyerem...

A gazdagságtól, szegénységtől

Ó, ments meg engem, Istenen!

Voltam én már szegény, de akkor

Nyomorúságát föl se vettem.

Jövőm hite, e szép szivárvány

Diadalívben állt felettem!

Légy ezután is énvelem,

S a gazdagságtól, szegénységtől

Ó ments meg engem, Istenem!

Csak annyit adj, hogy kenyerünkből

Másnak is merjünk szegni bátran,

De bűntársává ne lehessünk

Senkinek a hivalkodásban.

A bőség könnyen bajt terem...

A gazdagságtól, szegénységtől

Ó ments meg engem, Istenem!

         Szabolcska Mihály (Mustármagok)

A  SAMARITÁNUS  TITKA 

Szenvedő felebarátján

miért segített a Samaritánus?

Mert jó volt a szeme.

Meglátta a könnyeket,

és a véres, halálos sebet,

mit más nem gyógyíthat,

csak a felebaráti szeretet.

Mert jó volt a szíve.

A nemes lelkek törvénye szerint

örült, hogy segíthetett.

Jutalmat nem várt,

mert  az volt a jutalma,

hogy életet menthetett.

Mert erős volt a keze.

Mégis gyöngéden emelte

nemes terhét, le nem ejtve.

Keze a vértől nem volt tiszta,

de ez a vér tisztított

mert nem ő ontotta.

Mert jó volt a lába.

Kész volt gyalog menni,

a beteget figyelve,

Nem akart addig pihenni,

míg felebarátját el nem helyezte,

a vendégfogadó házba.

Istenem, adj nekem is

jó szemet, szívet, kezet, lábat,

mert az élet jerikói útján

vérző testvéreim engem is várnak!

Gerő Sándor