Kísértés
A kék égből halk
szellőrezdülésre
úgy hulltak rám
aranyló levelek.
Az ősz köszöntött,
mert nem vettem észre
s fülembe súgta:
„Megismertelek”.
„Kies tavasz hiába
indított el,
enyém maradt a
szíved ritmusa.
Enyém maradt a
dalaid zenéje.
Halálba hull a
győzelmes tusa.
Valami nagy tavaszi
álom éget,
de lábad ősz avarban
botlik el.
Krisztust követnéd,
égi fényességet.
de föld kötöz és
roskadozni kell.
Csak roskadozz, tündöklő
eszményképnek
idétlen, torz
valósággyermeke!
Ha majd a kínlódások
összetépnek
ájultan hullsz a két
kezembe te;
S az őszi erdő újra
dalra zendül,
sebzett szívedre
száz szépség szakad.
Nem, nem én nyújtom
ki a kezem érted…
Sápadtan, sírva
visszajössz magad.”
Hallgatva mentem, át
a néma kerten
és minden fájt: a
cél, a szép, a rend,
melyet én,
nyomorult, kitűzni mentem,
hogy elmaradjak
roskadozva lent.
Minden úgy fájt. De
akkor jött a Mester.
Karjába vett, mint
síró gyermeket.
Szava szelíd kötés
volt sok sebemre:
„Ne higyj neki! Hisz
elvégeztetett!
Ősztől és a téltől,
minden ellenségtől,
önmagadtól is
megmentettelek.
Hasztalan hullnak
kéklő messzeségből,
Szívedre a sárgult,
őszi levelek!”
Túrmezei Erzsébet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése