A lámpás
Fekete az ég: mély és végtelen,
A csillagok sziporkázva égnek,
- Nehéz a várás, nehéz idelenn,
Üres, komor, vajúdó az élet.
- Egyedül vagyunk. Dúlt idegekkel
Hallgatózunk.
- De lüktet már a csend:
- Te jössz, Te jössz áldott lépteiddel
A Vőlegény! A megígért! A szent!
Tartsátok hát magasra mécsetek,
És a sötét eloszlik legott.
- Mi ez? – Nekem nem ég a mécsesem!
- Uram! – Az én olajom elfogyott!
... Én magam meg töredező nádszál –
A szélfúvásra is megremegek...
- Ha azt mondod most: hiába vártam,
Mécs nélkül Eléd én nem mehetek...
Akkor... akkor... miért éljek én tovább?
Nálad nélkül mit ér az életem?
- Uram! Te... hát Te lehajolsz hozzám?
Te érinted meg remegő kezem?
- Jól hallottam? Indulhatok én is?
Erőtlen lábam Te egyengeted?
Üres lámpás van kezemben, - mégis...
A mennyegzőre Veled mehetek?
Ó, ha egykor a nagy számadáson
Az atomok ropogva bomlanak,
Kő-kövön nem marad a világon,
Az ég és a föld mind összeomlanak,
- A Te dicséreted akkor szárnyra kel!
Négy égtáj felől zengi majd a szél:
A pislogó kis mécset nem oltottad el,
S a megtört nádnak megkegyelmeztél!
Lukátsi
Vilma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése