A
gonoszság rabja
(„De
szabadíts meg a gonosztól...“
Megáll az ifjú.
Csábos varázsával
a fényes mulató
megkköti lábait,
megáll és hallgatja
öröm várásával
vídám, gondoszlató
muzsika hangjait.
A kilicshez lép.
Megfogja... elengedi...
Körülnéz, majd újra
ráteszi kezét,
a mámor vad kacaját
hallja csengeni
s valami undor tölti
el bensejét.
Visszaugrik. „Ah nem,
nem, nem szabad,
Ily bűnös helyre én
be nem megyek!“
– Mintha űznék,
gyorsan tovább halad –
„Én is ily aljas
élvhajhász legyek?
Nem, nem!“ – És
nagysietve elrohan,
de csakhamar lassítja
lépteit,
visszanéz. A fény még
árad onnan
s látni véli Béliál
szépeit.
Az utcasarkon megáll.
„Visszatérjek?...
De hisz tudom én jól,
hogy átkos e hely,
bűnös élv szűl ott
gyötrő lelki férget,
s erény-életet ott a
mámorkehely.
Mégis
visszamenjek?... Nem, nem akarok!“
S újra tovább indul.
Egy-kettőt lép még,
aztán, mint akit
vonnak titkos karok,
megint csak visszanéz
s lassítja léptét.
„Dehát miért ne
mehetnék oda?“
Megáll. „Hiszen bűnt
nem muszáj tennem,
lehetek ott is erény
bajnoka,
nem kell tán mindjárt
aljasnak lennem?!“
Visszafelé indul.
„Kicsit benézek.
Vagy menjek tán haza,
munkámat végezni?
Eh! A folytonos
robottal mit érek?
Gyerünk mámort inni,
mennyet érezni!“
És bement. És itta a
mámort.
Édes melegség gyult
keblében.
„Ah, ez a menny!“
Ujjongott vadul
s örvendett a képzelt
szebb léten.
Hajnalodott, mikor az
utcára lépett.
Az alkohol
megbénította eszét,
nem tudta, mit akar,
hová is menjen,
inogva járkál s
bambán néz szerteszét.
„Ah, tudom már“ –
mondja – „haza kell mennem!
Persze, persze.
Kocsis, gyorsan hajts velem!“
Ám a kocsit csak
részeg feje látja,
az utca csendes, az
utca néptelen.
„Indulunk-e már?
Várj, mindjárt beülök.“
Le is ül az egyik ház
lépcsőjére
s azt hiszi szegény,
hogy kocsin megy haza,
Kalapját mélyen
lehúzza szemére.
Majd megrezzen és
föltekint:
„Már megérkeztünk?
Várj. Kiszállok legott.“
Fölkel. Zsebéből
pénzt dob a földre.
„Ez tiéd“ – mondja,
bár senki sincsen ott.
Aztán ledobja kalapját,
kabátját
s mintha otthon
volna, meleg szobában,
végigfekszik a hideg,
kemény kövökön,
nem tud, nem érez
semmit mámorában.
Elaludt. De a nap még
nem jött fel,
mikor fölébredt
józanodó fejjel.
Fázik, didereg.
Szemét dörzsöli,
kalap, kabát, pénz a
földön hever,
ámul, csodálkozik:
„Mi ez, mi ez?
Játszanak velem? Vagy
démon keze ver?“
Fölveszi kabátját,
kalapját, pézét
és roham most már
otthona felé
s mint szobájában egy
székre roskad,
bűnös éje lép szmei
elé.
Szegény fiú. Most
érzi, hogy szívében
a pokol emésztő tüzét
hordja,
mit önmaga szított
gyötrelmes lánggá
S most ég, mar... Oh
lesz-e, ki eloltja?
Érzi, hogy vétkezett.
S van ennél fájóbb?
Érzi, a bűn férge
lelkét rágja,
érzi, már hullani
kezd sátáni kéztől
mocsokba, szennybe
élete virágja.
„Oh én nyomorult! Mit
cselekedtem?
Mennyet kívántam s
poklot szereztem!“
És hordja a poklot
ifjú szívében,
de, hogy ne érezze
szüntelenül,,
a józan élet nemes
világából
a mámor karjaiba
menekül...
Napról napra a
mulatókat járja,
de az enyhülést
mindhiába várja.
Szüleihez megy. Pénzt
kér. De nem kap.
Az apja inti kemény
beszéddel,
anyja, húga kérik
javulását
s a fiú fölugrik
dühös képpel:
„Eh, mit beszéltek
már nekem annyit!
Nem prédikációt,
pénzt akarok!“
Az apa szemébe néz:
„Pénzt akarsz?
Pénzt, hogy
dőzsölhess? Azt nem, nem adok!“
„Nem adsz?! – A fiú
dühöngeni kezd,
ifjú szemében gonosz
tűz lobog. –
De én mulatni akarok,
pénz kell!
Nem adtok? Jól van!
Akkor majd – lopok!“
Az anya felsikolt s
leányával
a fiúhoz ugrik,
átkarolja
s a vad oroszlánt az
anyai könny
ime, szelíd glambbá
varázsolja.
A fiú megtörten hull
a székre
s megnyílik ajka
könnyes beszédre:
„Oh, ha tudnátok, ha
ti éreznétek,
mi az, mikor poklot
hord a kebel,
ha tudnátok, hogy az
én szívem már
önmagát emésztő
lángot lehel,
ha tudnátok!... De ti
nem tudjátok,
Oh, azt csak én
tudom, csak én érzem,
meddig tart ez még?
Ki vált meg engem?
Ki? Hogyan? Mikor?
Hiába kérdem.
Útálom az italt. A
dőzsölést.
A mulatót. Minden
bűnös élvet,
mégis rohanok mindig
utána,
mert szívem enyhet
ott remélhet.
Ott jön a mámor, s
mindent feledtet.
Minden fájdalom
mosolyra derül,
mert nem érzi vétke
átkos terhét,
ki aljas vágyakkal
bűnbe merül.
Értitek-e, hogy miért
kell a pénz?
Muszáj! Értitek? A
pokol éget,
oh jaj! szívem marja,
elveszek!
Adjatok pénzt,
pénzt!... Ah, megint érzem,
valaki húz a bűnös
hely felé,
eresszetek! Mennem
kell vele,
ah, szívemet a láng
már elnyelé!
Tudjátok ki von?
Tudjátok ki ő?
Az ördög! A sátán! A
bűn apja!
Ó, ne higyjétek, hogy
messze trónol,
itt van ő, itt, a
gonosz szívet lakja!
Rabul ejtett, a szolgája
lettem,
most parancsol, hív,
a bűnre késztet,
megyek már, megyek!
Hol van a pénz?
Adjatok, mert... mert
lopok, ha késtek!...
Menni akar. Apja
útját állja.
Az anyja szól: „Én
szegény gyermekem!
Tudod-e, hogy ki
válthat meg téged,
tudod, ki segíthet
gyötrelmeden?
Jézus Krisztus.“
„Jézus?“ – szól a fiú –
„Jézus Krisztus? Ő
megválthat engem?
Oh, hát miért nem jön
akkor? Hol késik?
Miért kell a poklok
kínját szenvednem?“
„Fiam, ő jön. Borulj
le Előtte,
jer, imádkozzunk.“ És
térdreesnek.
Imázik apa, anya és
leány
s a fiú szeméből
könnyek peregnek:
„Oh érzem, Jézus jön,
Jézus itt van,
a pokol szűnik. Ő
megvált a rossztól.“
A fiú boldog s imázik
hévvel:
„Mi Atyánk...
szabadíts meg a gonosztól!...
Betkó András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése