Tiéd a dicsőség!
A végtelen
mezők parányi fűszála,
Égbenyúló
hegyek büszke óriása,
a csobogó
patak szelíd zizegése,
tajtékzó
hullámok vészes bömbölése,
minden,
minden erről susog, erről beszél,
szelek
szárnyán e szózat új életre kél,
ezt hirdeti
a nap, ezt a csillagos ég:
Hatalmas
Alkotó! Tiéd a dicsőség!
Oh igen. A
természet ezer csodája
szép fénnyel
világít Isten hatalmára.
De hol az
ember, ki megdicsőítené
Alkotóját s
nem lopja el, mi Istené?!
Hol az
ember, ki lehajtott fővel áll meg,
kit
szívbeli, hódoló alázat száll meg
s ily imára
késztet a csodás mindenség:
Hatalmas
Alkotó! Tiéd a dicsőség!
Oh igen. A
természet ezer szépsége
Isten
dicsfényének egy-egy kévéje.
De mi, oh
jaj, mily nagyon gonoszak vagyunk,
az Úr fölé
emelkedik gőgös agyunk,
a dicsvágy
elhomályosítja szemünket
S bár a
saját bűnünk minket egyre büntet,
keblünkben
alázat helyett mégis gőg ég,
mégsem
mondjuk: Urunk, Tiéd a dicsőség!
Mi Atyánk...
De gyarlók vagyunk mi emberek!
Ha elragad
minket hiúság-fergeteg,
esztelenül
futunk csalóka fény felé
s ha keblünk
gőgös vágyait elérheté,
tapsolunk
magunknak s ezt várjuk másiktól,
bár utunk
fekete becstelen mocsoktól,
bár
könnyeket, vért fakasztott a gőgösség,
mi csak
zúgjuk: Győztünk! Miénk a dicsőség!
Ám a hegyek
mellett mindenütt ott a völgy,
a
hegytetőről lezuhan a büszke tölgy,
eljön az
élet tisztító zivatarja
s mélyre
bukik, ki magát felmagasztalja.
Ne
káromoljuk hát Istenünk szent nevét,
vegyük
alázattal mérhetetlen kegyét
s legyen
részünk nélkülözés vagy bőség,
mindig
zengjük: Atyánk, Tiéd a dicsőség!
Mi
Atyánk!... Űzd el a vakságot szemönkről,
égesd ki a
rút hiúságot szivünkből,
óh hisz
Mesterünk szerint az a legnagyobb,
ki
embereknek tesz sok üdvszolgálatot.
Adj erőt,
hogy ily életre törekedjjünk,
így a jajjok
is átváltoznak örömökké
s hódoló
imádattal telik meg keblünk:
Mi
Atyánk!... Tiéd a dicsőség mindörökké!
BETKÓ ANDRÁS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése