Viharos estén
Künn süvölt a szél,
zúgnak a fák,
vad orkán tépi, töri
őket,
hajtja a földhöz
mindig alább
a magasba nyúló
büszke főket.
Rajtunk is végigszánt
sok orkán,
mely kopárrá tépi
létünket
s fölsír a lelkünk
megtört sorsán,
porbahullva látjuk
énünket.
Keblemben zöldel üde
remény,
mely jövő sorsomat
átfonja
s biztat, mint
sötétben égi fény,
ha éltem egét felhő
bevonja.
De ah, a jövőt zord
köd fedi,
hátha uj orkán dúlja
létem
s – mely most fényét
jövőmbe veti –
összetépi minden
reményem?...
Künn elállt a szél.
Csitul sivem,
jövőm reád bízom,
Istenem,
megnyugodva esti
imában.
Add, létem minden
viharában
felismerjem jóságos
kezed,
mely sokszor csodás
úton vezet
a célhoz, mit tán
vesztettnek látok.
BETKÓ ANDRÁS
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése