Napi áhítat- Én vagyok a feltámadás

Én vagyok a feltámadás

2018 - Áhítat, 2018. augusztus 3. péntek, Hermina névnap van.

Sok Boldogságot a Névnapjukat ünneplőknek!

Hét témája: Én vagyok...

Jn 11,17–44

Találkoztál már személyesen a feltámadottal?

„Amikor Jézus odaért, megtudta, hogy már négy napja a sírban van. Betánia pedig közel, mintegy félórányira volt Jeruzsálemhez, ezért a zsidók közül sokan elmentek Mártához és Máriához, hogy vigasztalják őket testvérük miatt. Márta, amint meghallotta, hogy Jézus jön, elébe ment, Mária azonban otthon maradt. Márta így szólt Jézushoz: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem. De most is tudom, hogy amit csak kérsz az Istentől, megadja neked az Isten. Jézus ezt mondta neki: Feltámad a testvéred! Márta így válaszolt: Tudom, hogy feltámad a feltámadáskor, az utolsó napon. Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; és aki él, és hisz énbennem, az nem hal meg soha. Hiszed-e ezt? Márta így felelt: Igen, Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Isten Fia, akinek el kell jönnie a világba.
Miután ezt mondta, elment, és titokban szólt a testvérének, Máriának: A Mester itt van, és hív téged. Ő pedig, amint ezt meghallotta, gyorsan felkelt, és odament hozzá. De Jézus még nem ért be a faluba, hanem azon a helyen volt, ahol Márta találkozott vele. A zsidók, akik Máriával voltak a házban, és vigasztalták, látták, hogy hirtelen feláll és kimegy. Utánamentek tehát, mert azt gondolták, a sírbolthoz megy, hogy ott sírjon. Mária pedig, amint odaért, ahol Jézus volt, meglátta őt, leborult a lába elé, és így szólt hozzá: Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.
Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, háborgott lelkében, és megrendült. Megkérdezte: Hova helyeztétek őt? Azt felelték: Uram, jöjj és lásd meg! Jézus könnyekre fakadt. A zsidók ezt mondták: Íme, mennyire szerette! Közülük néhányan pedig így szóltak: Ő, aki a vak szemét megnyitotta, nem tudta volna megtenni, hogy ez ne haljon meg? Jézus – még mindig háborogva magában – a sírhoz ment: ez egy barlang volt, és kő feküdt rajta. Jézus így szólt: Vegyétek el a követ! Márta, az elhunyt testvére így szólt hozzá: Uram, már szaga van, hiszen negyednapos. Jézus azonban ezt mondta neki: Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét? Elvették tehát a követ, Jézus pedig felemelte a tekintetét, és ezt mondta: Atyám, hálát adok neked, hogy meghallgattál. Én tudtam, hogy mindig meghallgatsz, csak a körülálló sokaság miatt mondtam, hogy elhiggyék, hogy te küldtél engem. Miután ezt mondta, hangosan kiáltott: Lázár, jöjj ki! És kijött a halott, lábán és kezén pólyákkal körülkötve, arcát kendő takarta. Jézus szólt nekik: Oldjátok fel, és hagyjátok elmenni!”

Magyarázat

A dolog azért válik számomra már most fontossá, mert tudom, hogy eljön nálam is az a pillanat, amikor „aktuálisabb” vagy egyszerűen csak szükségszerűbb lesz minden másnál az, hogy én most meghalok. Nem úgy általánosságban, hanem ténylegesen. Nem majd valamikor, hanem éppen abban a pillanatban. Nem is csak úgy, ahogy mindenki más meghal, hanem én a magam halálával halok meg. És itt többé nincs tovább. Ezen a földön egyszer s mindenkorra befejeződik. Azt sem tudom, hogy ez tett lesz-e részemről, vagy csupán történik velem. Ha tett, az én tettem-e, vagy egyedül az Istené? Nem öngyilkos tettre gondolok, hanem az utolsó engedelmességemre, amikor elengedem az életösztönt, mert erre már nem lesz többé szükségem. Hiszen megkapom azt az életet, amelyhez nem lesz szükség az én ösztöneimre. Passzív leszek-e, vagy csupán elszenvedője a halálomnak? Végignézem-e, és értelmezni fogom-e? Vagy erre sem lesz már semmi szükségem? Megszűnik-e az analitikus képességem, vagy ellenkezőleg: éppen ekkor fog kitágulni, kiteljesedni? Mert mi emberek a saját halálunkat nem fotelből fogjuk végignézni, egyikünk sem.
Itt, és csak itt jelent hatalmas evangéliumot, hogy Jézus önmagára mutat, mint aki a feltámadás és élet. A Jn 14,1–3-ban az van megírva, hogy helyet készített nekünk, és halálunk pillanatában magához vesz minket. Nem én leszek sem az első, sem az utolsó, akivel ezt megteszi. Ehhez ő ért igazán! És ez elég?

(Hegyi András)