OLYAN VOLT AZ CSAK,
MINT EGY NAGY VIHAR
Megtépett, szétvert, villámcsapta táj.
Ködje úgy oszlik, mint az alkonyat.
Fölötte áttört, metsző napsugár,
Csöndes víz csókolja a partokat.
A néző sejti, hogy valami volt!
Valami, hogy a táj majdnem kihal!
Valami, hogy a tájra jég csiholt!
Valami vészes, észbontó vihar!
S ahogy megkínzott, megvert fenyvesek
Zöld koszorúja szebb vihar után,
Épp úgy bennem is minden fergeteg
Meglapul, sunyit, elalszik talán.
És olyan lesz csak minden jégverés,
Minden csalódás, minden, ami mar,
Mint mély álomból lassú ébredés,
Mint régen elmúlt, vészes, nagy vihar!
És hogyha kérdik: Mint hullott a jég?
A zöldellő fű semmit nem felel,
És hogyha mondják: milyen volt a lég ?-
A tépett madár újra énekel!
És hogyha kérdik, (látván letarolt
Megtépett, szétvert fáim gallyival)
A múlt időknek milyen hangja volt?! –
… Olyan volt az csak, mint egy nagy vihar…
Kárász Izabell
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése