Életadó virág
Az ember egykedvűen ballagott haza az orvostól. Kezeit zsebre vágva, nem
nézett se jobbra, se balra, csak maga elé meredt szomorúan. Egyedül volt, nem
tartozott senkihez, nem tartozott felelősséggel senki iránt. Ezért vette
tudomásul olyan lakonikus nyugalommal a diagnózist: nem gyógyítható.
Nem fájt neki semmi, csak rótta az utcákat, a szemerkélő esőben, hideg,
alattomos szélben. Épp csak a komfortérzet miatt hajtotta fel a gallérját. Vagy
tán csak megszokásból. Hiszen már úgysem számított semmi. Gondolatai sem
voltak... már nem.
Befordult az ismerős sarkon, gépiesen, megszokott módon. Semmi nem
változott reggel óta, amikor elindult. Szürkeség, beton, pocsolyák....ahogy
mindig is. Nem mindig volt ilyen. Ó dehogy. Valamikor régen szebb volt számára
minden. Voltak érzelmei, boldog napjai, nevetés...béke, nyugalom. Ez már egy
ideje a múlté...megfakult, ő meg belefásult.
Nem is izgatta magát a kialakult helyzet miatt, hiszen vesztenivalója
nem volt már egy ideje. Tudomásul vette az állapotát, küzdeni nem akart, nem
volt ereje hozzá. Persze nem dobja el az életét, azért bolond nem volt sosem,
de megbékélt valahogy. Ment, lassan, fejét lehajtva, szemben a széllel.
Szürke-szürke-szürke. Lépésre-lépés.
Hirtelen megállt...valami megbontotta a sötét egyhangúságot. Mivel eddig
is a földet bámulta a lába előtt, észre kellett hogy vegye. A virágot..... Azt
a virágot. Ami még reggel nem volt sehol. Hogy is lett volna, hiszen csupa
beton minden. Kicsi volt, és nap sárga. Hihetetlen módon vakított a szürkeség
közepén. Meglepődött...nagyon régen nem látott ilyen szépet. Pedig semmi
különös, csak egy nap sárga kis foltocska... egy betonrepedésben. Hogyan?
Mióta? Miért? Kérdések sorjáztak a fejében, miközben szinte megbabonázva nézte
az árva kis életet. Közben pillanatonként meghökkent saját magán is. Régóta nem
érdekelte szinte semmi, és most egyszerre itt áll, és nézi ezt a pici
csodát...És kérdések fogalmazódnak meg benne. Furcsa érzés volt...megint
érezni. Érdeklődni valami iránt, szépnek látni valamit. Már el is felejtette
szinte hogy milyen az. Nem tudott szabadulni. A virág tisztasága, léte,
kisugárzása fogva tartotta. Lehajtotta a gallérját, leguggolt a növényke
elé...észre sem vette hogy az eső már elállt. Úgy általában semmit nem érzékelt
most maga körül. De talán mégis: melegedett. Amit még nem tudott az az, hogy
nem az idő, hanem ott bent valami. Kinyújtotta az ujjait, óvatosan megérintette
a virág szirmait, nem tudta miért teszi, csak érezte hogy meg kell tennie. Puha
volt és meleg. Meglepően szokatlan ez egy virágtól. És ez a melegség lassan
felkúszott a férfi kezén. Nem értette mi történik. Egy virág csak, nem is
valami ritkaság vagy bódító illatú csoda...és mégis más. Megállította,
mozdulatra, gondolatokra kényszerítette...és nem eresztette tovább. Úgy érezte
tennie kell valamit, mert a növényke itt menthetetlenül elpusztul, lehet hogy
még ma. Nem tudta volna megmagyarázni hogy miért teszi, hogy mit akar, csak
vitte valami sosem volt érzés...a virág élni akarása teljesen letaglózta,
magával ragadta. Pár lépésre volt csak otthonról, mégis rohant. Szerszámok,
kapkodás...aggódás, türelmetlenség...már arra sem volt ideje hogy meglepődjön
önmagán. Kimelegedett, megcsillant a szeme, arcába új szín költözött. Félt hogy
elkésik, pedig a virágnak szüksége van rá! Honnan ez a bolondság? Mit csinálok?
Ötlött fel benne egy pillanatra. De már futtában csak. Vitték a lábai, a
szíve...azok az érzések amiket már rég eltemetett magában.
Lélekszakadva ért vissza az utcára...a virág várta. Kinyílva,
ragyogóbban mint valaha. Mintha mosolyogna...gondolta a férfi. És
visszamosolygott. Fogta a szerszámait, és óvatosan nagy figyelemmel
kiszabadította a növényt a beton fogságából. Az arca elé emelte, és a virág
hálásan hozzá hajolt. Felvitte a lakásba, és helyet, meg fészket csinált neki
egy régi cserépben, amiben eddig a tollait, ceruzáit tartotta. Holnap veszek
egy szebbet, gondolta, de valahogy érezte hogy a virágnak ez egy csöppet sem
fontos. Elrendezte a földet, óvatosan beletette a növénykét és helyet csinált
az ablakban egy védett helyen. Érje a nap, de a szél ne bántsa...gondosan,
óvatosan. Ha már itt volt, rendet csinált. Pedig ki tudja már mikor utoljára.
De most kellett, mégsem láthatod ezt nap mint nap....motyogta magában.
Széthúzta a függönyt teljesen...beáramlott a fény. A virág felragyogott...ahogy
még soha egyetlen virág sem amit eddig a férfi életében látott. Odaszögezte a
férfi tekintetét...és ő végtelen nyugalommal és szeretettel nézte a kisnövényt.
Órákon át. Beszélgettek, szavak, hangok nélkül, csak az érzékek nyelvén. Estére
a virág nevet is kapott....Évának nevezte a férfi, mint az első nőt a földön,
hiszen legalább akkora jelentőséggel bírt már az életében...mint Éva az
emberiség történetében. És valahogy illett is Hozzá. És úgy is érezte hogy Ő az
első... Az ember hosszú-hosszú évek óta nyugodtan és pihentetően aludt.
Elkerülték a rémei, a fájdalmai. Reggel kipattant a szeme és a virágot kereste
a tekintetével...ami nem volt nehéz, hiszen még elalvás előtt abba az irányba
fordította az ágyát. Igen!! Ott volt...várta hogy a férfi felkeljen, és addig a
reggeli napfényben illegette a szirmait...szerette a napot. A férfi
megnyugodott...elmosolyodott és a székhez lépett ahová este a ruháit
hajtogatta. Végigkutatta a zsebeit és megtalálta a gyűrött papírt amit még
tegnap adtak neki az orvosnál...Kisimitgatta, elolvasta újra.. egy név és egy
telefonszám...egy új lehetőség, egy komolyabb esély....
Felemelte a telefont...tárcsázott.....
Most már élni akart....volt
kiért...
forrás: keresztény klub
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése