Isten hozzád
ó-év, elaggott cimbora!
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz - én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: "Adieu! a viszontlátásra."
Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?
Hová is beszélek?!... könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!
Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!
Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt...
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!
A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!
Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: "légy megáldott!"
De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!
S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!
Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.
1855.
Császár Ferenc
Jer, szorítsunk kezet örök elválásra:
Te mégysz - én maradok, s csak azt sem mondhatjuk
Egymásnak: "Adieu! a viszontlátásra."
Jer, szeretném látni: van-e köny szemedben,
Az elválás búja ott ül-e pofádon,
Elszorúl-e szíved, remeg-e a kezed,
Midőn parolámat tenyeredbe vágom?
Hová is beszélek?!... könyűt, érző szívet
És részvevő lelket, ki keressen nálad?
Hisz oly érzéketlen, hideg a lelked is,
Mint aminő hideg jégcsapos szakálad!
Hej pedig oly forrón fogadtalak egykor,
Midőn ifjú arccal közeledtél felém;
De hisz az ekkor volt; most a csalódásnak
Vége: benned azt, mit kerestem, nem lelém!
Mosolygó szemeket véltem látni rajtad,
Melyekben ezer szép vágy és remény fénylett;
Ajkad boldogság és üdv hirdetője volt...
S íme, látom most, hogy mind hiú gőzzé lett!
A sok szép örömből, mit összeszorított
Markodban oly büszkén fitogtatva hoztál:
Nem tudom, másoknak adtál-e vagy sem? de
Nekem, vén cimbora, oly fukaran osztál!
Oh, mindez csak hagyján! Hanem a sebeket,
Miket gonosz ősöd a lelkemen vágott,
Azt hivém, hogy te majd meggyógyítod szépen,
S ezért elmondhatom egykor: "légy megáldott!"
De nem, de nem! egyet sem gyógyitottál meg;
Sőt újakat vágtál iszonyú karmoddal:
A bú és fájdalom, a kín és szenvedés
Bőszen rohantak rám kegyetlen hadokkal!
S mi megbocsáthatlan, legfőbb, szörnyű bűnöd:
Mégcsak feledni sem tanitottál te meg:
A csalódások és meghiúlt remények
Között a jövőben én még mindig hiszek!
Igy uj csalódásnak, újabb fájdalomnak
Magvát hagyod bennem, gonosz vén cimbora!
No de sebaj! csak menj te, Isten hírével:
Majd feltűn nyomodban az örömek kora.
1855.
Császár Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése