Adventi sorozatunk negyedik történetének címe: "Nem fázunk többé"
Várakozunk. Egy megállóban állunk idősek és fiatalok. Az útra nézünk, messze, hátha feltűnik, hátha jön már. A várakozás lehet kellemes, lehet vágyakkal teli, de lehet elhúzódóan gyötrelmes is. Mikor jön már? Egy gyerek az anyja ölében alszik. Édesen, mély álomban öleli anyja nyakát, biztonságban, szeretetben van. Anyja arcát is béke, nyugalom varázsolja szépre. Tekintete a távolba néz. A padon idősek ülnek. Ujjaik türelmetlenül kopogtatnak a fán, de szemükben a remény fénye. Egymásra néznek: „Ne félj, jön mindjárt..." Mennyi várakozás lehet már a ráncok mögött? Az idő, a könyörtelen intéző mély barázdákat húzott az arcukra, ahogy a jó földműves tavasszal, vetés előtt megmunkálja a földet. De csak ráncok ezek, szívük elevenen dobog valahol a bő kabátok és a színes, kötött mellények melegében. Talán most kicsit gyorsabban is, mint általában, mert tudja, sokak szívével egy ritmust üt most a várakozásban.
Így állunk együtt. Az esti város ránehezedik a vállunkra. A hosszas ácsorgásban néhányan elindulnak, de mi maradunk. Tekintetünkkel biztatjuk egymást a kitartásra. Az út szélén egy lány ül, arcát felemeli a könyvből, amit addig olvasott: „Halljátok? Ez ő lesz." És valóban. Egyre többen vélik hallani. Az idősek felállnak a padról, a gyerek felemeli fejét anyja kebléről. Mindenki a sötétbe vesző macskaköveket nézi. Lépések kopognak rajta tisztán, érthetően. A szívek ritmusát kopogja. Akire mindenki várt, közeledik már. Egyszer csak fények gyúlnak, gyertyák. Az első a távolból világít, a második egy ablakból, a harmadik egy utca mélyéről.
Egyre inkább egy alak rajzolódik ki, ismerős alak. Határozottan, de nyugodtan jön felénk. A gyertyák meleg fényében már nem fázunk többé. Mosolyogva nézünk egymásra, szorítjuk egymás kezét: „Látod, nem volt hiábavaló!" A megállóban valaki egy negyedik gyertyát vesz elő, meggyújtja. Már biztosan látjuk, Ő az!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése