„Neveden
szólítottalak”
És szólt hozzám az Úr!
Bevallom, vakmerőség
Állítani, hogy úgy beszélt velem,
mint ember barátjával.
Sorsdöntő, áldott dialógus.
Meghívott. Mondta, legyek a szolgája.
Ez megállított. Szolgája legyek?
Hátrálva mondtam: Nem! Szolga soha!
Ám fölfénylett előttem Golgota.
Fel volt feszítve… Ő is rabszolga volt?!
Vállalta. Koldus lett a kis Királyfi.
Apám szerint énértem. És helyettem.
Szolgált. Szenvedett. Végül fára vonták.
Két gyalulatlan cédrus-gerendára.
Három óra tájt kilehelte lelkét.
Sebtében egy új kősír nyelte el
Megtépett, véres, összezúzott testét.
Persze feltámadt harmadik napon,
Mert Isten is volt, nem csupán egy ember.
Mint élő Úr, egyszer megszólított.
Megbízott. Mondta, legyek a szolgája.
És lettem. Vagyok. – Már nincs hátra sok.
Ő az Uram. Bár nem vagyok rá méltó,
Hogy szolgájának mondjam magamat.
Mellette, érte és ügyéért.
Érted éltem, Megváltó Krisztusom.
Ebből az üdvből már csak egy hiányzik.
Kimondom, pedig balgaság, tudom,
Hogy meghalhatnék érted, nagy Királyom…
Habár én nem bírnám a szenvedést.
Elkezdenének kínozni keményen,
S én rögvest belehalnék. A szívem
Törékeny, gyönge. Megállna azonnal.
De akkor láthatnálak. Ölelném válladat.
Majd leborulnék előtted a porba.
Mert ennyit érek csupán, Jézusom.
Nem vagyok méltó országodba menni.
De hogyha mégis, nagyon megköszönném.
Kiszolgálnálak, Uram, mindörökké!
Gerzsenyi
Sándor, (2013. 07. 05. – Pécs)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése