A lámpás
Fekete az ég:
mély és végtelen,
A csillagok
sziporkázva égnek,
- Nehéz a várás,
nehéz idelenn,
Üres, komor,
vajúdó az élet.
- Egyedül
vagyunk. Dúlt idegekkel
Hallgatózunk.
- De lüktet már a csend:
- Te jössz, Te
jössz áldott lépteiddel
A Vőlegény! A
megígért! A szent!
Tartsátok hát
magasra mécsetek,
És a sötét
eloszlik legott.
- Mi ez? – Nekem
nem ég a mécsesem!
- Uram! – Az én
olajom elfogyott!
... Én magam meg
töredező nádszál –
A szélfúvásra is
megremegek...
- Ha azt mondod
most: hiába vártam,
Mécs nélkül Eléd
én nem mehetek...
Akkor...
akkor... miért éljek én tovább?
Nálad nélkül mit
ér az életem?
- Uram! Te...
hát Te lehajolsz hozzám?
Te érinted meg
remegő kezem?
- Jól hallottam?
Indulhatok én is?
Erőtlen lábam Te
egyengeted?
Üres lámpás van
kezemben, - mégis...
A mennyegzőre
Veled mehetek?
Ó, ha egykor a
nagy számadáson
Az atomok
ropogva bomlanak,
Kő-kövön nem
marad a világon,
Az ég és a föld
mind összeomlanak,
- A Te
dicséreted akkor szárnyra kel!
Négy égtáj felől
zengi majd a szél:
A pislogó kis
mécset nem oltottad el,
S a megtört
nádnak megkegyelmeztél!
Lukátsi Vilma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése