"Azért jön ránk ez a felséges nyugalom a vadonság magányában, mert a Csend - az Isten hangja." Gróf Széchenyi Zsigmond *
Az öreg dikó felnyögött a férfi súlya
alatt, ahogy leült az alvó gyermek lábához. Nézte a sápadt gyertyafényben a
kislány ártatlan arcát. Lágyan végigsimította kis homlokát, félresöpörve a rakoncátlan
tincseket. A meleg szoba az olvadó viasz és a gyermek illatával volt tele. A
férfi ismét elcsodálkozott, mily határtalan nyugalom és boldogság vesz körül
mindent, ahol a lánya van. Még itt – messze a várostól, a kényelmes otthonuktól
–, ebben a félévszázados öreg házban is minden biztonságos, lágy és otthonos
lesz, ha ő megérkezik. Nos igen, ha Isten létezik, és figyel minket, akkor jól
tudja, hogy hol van az ő biztonságos vára, hol élnek az ő igaz emberei.
Ahogy nézte a
gyermeket, érezte, hogy könnyei újra előbukni készülnek, s a torka újra
szorítani kezd. Elöntötte a szeretet, megfogta a gyerek kezét, amitől az
felébredt. Kinyitotta a szemét és csodálkozva nézett apjára. Nem szólt semmit,
csak némi meglepetéssel arcán kérdőn pillantott rá. Hosszú másodpercekig néztek
így egymásra. Kutatták egymás arcát egy ideig, míg a kislány halovány hangon
megszólalt:
– Szia, Apa!
– Szia, Kicsim!
– válaszolt a férfi, s már megbánta, hogy felzavarta álmából. – Aludj csak
nyugodtan, még nincs reggel.
Az éjszaka
közepén jártak.
– Miért ülsz
itt? Vadászni voltál? – kíváncsiskodott a gyerek.
– Igen, vadászni
voltam, de már megjöttem. Csak szerettelek volna megnézni, és látni, hogy jól
alszol, aludj csak tovább, kimegyek...
– Ne menj el, olyan
jó „apu–illatod” van! Maradj itt, és én visszaalszom mindjárt.
De nem aludt,
nagyokat pislogva figyelte apját. Talán megérezhette apja rezdüléseit, s ez nem
engedte, hogy elnyomja újból az álom.
– Jól van
kincsem, itt maradok!
– Apu, te sírtál?
Vörös a szemed – állapította meg a gyerek tévedhetetlenül.
– Dehogy, csak
füst ment bele – hazudta, de hirtelen meg is bánta, hiszen sosem akart hazudni,
sőt úgy érezte, a gyerek pontosan tudja, mi az igazság. – Vagyis tényleg sírtam
egy kicsit – helyesbített gyorsan.
– Még sosem
sírtál.
– Dehogynem,
kicsim,– mosolyodott el a férfi –, csak te sosem láttad. Tudod, az apukák is
szoktak néha egy kicsit sírni, csak nem úgy, mint a gyerekek. Sírunk néha
boldogságunkban, és néha, mikor nagyon szomorúak vagyunk. – Remélte, hogy a
csöppség megelégszik a válasszal, és nem firtatja tovább, de ő egyre éberebb és
kíváncsibb lett.
– És most miért
sírtál, szomorú vagy?
Az apa
lehajtotta a fejét, nem készült erre a beszélgetésre, és nem is tudta hirtelen,
hogyan is magyarázza el.
– Igen, egy
kicsit szomorú vagyok. Meglőttem egy disznót – bökte ki a választ, de nem
hitte, hogy ennyiből megérti a gyerek a felindultságát.
– De hát mindig
vidám vagy ilyenkor, most nem örülsz?
– Nem, kicsim, egy
kocát lőttem. Tudod, a kismalacok anyukáját. – Hirtelen eszébe villant, hogy
talán a gyerek most csalódni fog benne, hiszen olyan büszke rá, és
tévedhetetlennek hiszi.
– És ezt most
nem szabad?
– Hát, szabadni
szabad, de ennek még kicsi malacai voltak – válaszolta tanácstalanul.
– És miért
lőtted akkor meg?
– Azt hittem,
hogy nem koca, és miután meglőttem, előjöttek a malacai.
A férfi sutának
érezte a gondolatot és azt, hogy magyarázkodni kezd.
– Apu! Sírtak a
malackák?
– Sírtak,
kicsim.
– És te is ezért
sírtál?
Felesleges volt
válaszolni, csak állta a gyermek kutató tekintetét.
– Akkor te most
rossz vadász vagy?
Hosszú
másodpercek teltek el némán. Oly sok beszélgetésük volt a jóról és rosszról,
helyes és helytelenről az életben, hogy a vadász érezte, nincs helye
magyarázkodásnak, nincs helye semmi másnak. Csak ők vannak ott ketten, ahol
szembesülnek az élet dolgaival.
– Igen, szentem,
azt hiszem, hogy most rossz vadász vagyok.
A gyerek csak
nézte apját nagy okos szemeivel, amiben furcsa fény gyúlt. Nem öröm, nem bánat,
nem csodálat és nem csalódás, hanem valami más, a szeretet.
– Apu, szerintem
te mégsem vagy rossz vadász!
A férfi
felemelte a fejét, nagyot nyelt, és a szeme körül apró táncot jártak az idegek.
Csak ült ott a kislány mellett és megfordult a világ vele. Nem gondolt már sem
puskával, erdővel, megszűnt létezni a világ. Érezte a gyerek szeretetét, úgy
tűnt, semmi sem számít már igazán az életben, csak ez a pillanat, ott, ezzel a
csöpp tündérrel, s nem állta tovább feltörő indulatát...
– Mert csak a
jók sírnak, ha valami rosszat tesznek... Apu, de már ne sírj! Érted? Csak a jók
sírnak!
Bűdi Gábor
Forrás: Héttorony
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése