A sétálásról
Néha a kezem kezedbe fogod
És sétálni viszel.
És én olyankor oly boldog vagyok.
Amerre megyünk, minden énekel.
Mogorva házak ránknevetnek,
Tarágú fák bókolva integetnek,
És minden, minden mosolyog
Mosolyától szelíd szemednek.
Belemosolygok csendesen,
Arcukba mind az embereknek.
És hangosan és édesen,
Lám, ilyenkor mind visszanevetnek.
Oly jó így mosolyogni szerteszét,
Így járni – kelni a világban.
S érezni mindig melegét,
A te erős, édes kezednek.
És én mindegyre kérdezgetlek,
Amit csak látok szerte-szerte;
Százfélét összekérdezek,
Száz kérdést, tarkát és gyerekeset,
És te felelsz komolyan egyre,
Mindig felelsz és meg nem unod
A kába kérdéseket.
És velem jössz, mikor a völgybe
vágyom
És jössz, ha hívlak föl a hegyre.
S ahova a széles világon
Gyerekésszel vágyakozom,
Elkísérsz minden utamon.
S amit csak kérdezni tudok,
És ami pecsétes titok,
Te megtanítasz mindenekre.
(Balogh Debóra füzetéből, Kolozsvár)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése