Keresztény történet- Szabadulásom a pánikrohamoktól

Szabadulásom a pánikrohamoktól

“Jőjjetek én hozzám mindnyájan, a kik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelid és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelkeiteknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Máté 11, 28-30)

Éveken át bírtam a reggeltől estig tartó fizikailag és szellemileg is megterhelő munkát. Muszáj volt dolgoznom a család megélhetése miatt, de belül lázadoztam az állandósult fáradtság miatt. Igazából nem szerettem ezt a munkakört, viszont nem adódott helyette más. Gyakran zúgolódtam magamban emiatt.

Aztán váratlanul fellázadt a szervezetem. Szédülni kezdtem, ettől megijedtem, dobogott a szívem, izzadtam, beszűkült az agyam, és ájulás érzés jött rám. Talán éhes vagyok, csak nem vettem észre? Miután ettem, jobb lett, és úgy gondoltam, hogy ez volt a baj oka. De sajnos ettől kezdve naponta rám jött a rosszullét, és mindig evéssel próbálkoztam csillapítani, amitől hízni, nehezedni kezdtem, és emésztési problémák jelentkeztek. A több pihenés sem segített. Napközben állandóan imádkoztam, hogy tudjak odafigyelni, és ne essek össze a munkahelyemen. Szenvedés volt bemenni egy üzletbe, vagy felszállni a tömött buszra, egyáltalán emberek közt lenni.

Legszívesebben egész nap a biztonságos fotelben szerettem volna ülni mozdulatlanul. Az orvos nem talált fizikailag eltérést, szedjek nyugtatót, menjek el a pszichiátriára. Csakhogy nem bírtam szedni semmilyen gyógyszert, még rosszabb lett a közérzetem. Egyedül csak Isten ismeri a szervezetemet, gondoltam teljesen kimerülve.

Persze a gyülekezetben is rosszul voltam. Mindig hátra ültem és a sor szélére, hogy könnyen ki tudjak menni, ha kell. Ha láttok a gyülekezetben valakit, aki szintén ragaszkodik a hátsó szélső helyhez, akkor lehet, hogy hasonló problémája van. Előrébb hívogatva csak nő a szorongása. Kész csoda, hogy több, mint 15 évet kibírtam így, de csak az Úr segítségével tudtam felkelni az ágyból és végig vinni a napot. Gyakorlatilag folyamatosan Hozzá kiáltottam erőért és kértem, hogy szabadítson meg ettől a tehertől.

Egy nap nagyon rám nehezedett minden, letérdeltem az ágyam mellé, és sírva könyörögtem, hogy tegyen Isten valamit. Már meghalni is jobb lett volna. Teljesen megértettem Jób szenvedő kiáltásait az Úrhoz, ugyanazokat gondoltam én is, pedig nem voltam akkora bajban, mint ő. Eddig éveken át zúgolódtam, okoltam mindenkit és a körülményeket, de ettől nem könnyebbültem meg.

Végül átadtam magam az Úrnak, tegyen velem amit akar, nem küzdök tovább senki és semmi ellen. Ha akar, vigyen el magához. Döntésem nagyon megkönnyített. Életem súlypontjai és a teljes felelősség ezzel átkerült Hozzá. Amikor jött a rosszullét, arra hivatkoztam, hogy az életem nem az enyém, és békességet éreztem. Lassan kezdtek oldódni a görcsösségeim, és ez jó volt, ritkultak a pánikrohamok is.

Most már tudom, hogy nem kell úgy ragaszkodni dolgokhoz, elképzelésekhez, elengedve át kell adni ezeket az Úrnak. Szeretettel kell közeledni az emberek felé akkor is, ha nem érdemlik meg, és nem szabad elfelejtkezni az állandó hálaadásról sem, mert ennek is felszabadító ereje van.
A teljes szeretet kiűzi a félelmet (1 János 4, 18), még a pánikrohamoktól való félelmet is. Gyakran erősített ez az ige, hogy helyre jöjjön a kedélyem.

Nem jó túlterhelődni, de a semmittevő élet sem jó, mert ez is táplálja az énközpontúságot. Azt is megértettem, hogy ami nem fér bele egy napba, az átvihető másnapra, és ez általában nem tragédia. Ha rám jön a zúgolódás, igyekszem leállítani magam, egyszerűen nem éri meg visszakerülni a régebbi állapotba.

Lehet, hogy mások úgy vélik, hogy kevés volt a hitem, és ezért nem gyógyultam meg hamarább. Nem tudom, hogy mi a kevés , és mi a sok. A hosszabban tartó szenvedéshez is sok hit kellett, hogy meg ne tagadjam Istent a gyenge pillanatokban. A hitet is Tőle kaptam, mindig annyit, ami elegendő volt, és ez ma sincs másként az újabb próbákban.

Legyen az Úré minden dicsőség, aki megszabadítja a hozzá kiáltókat!

Sz. Rózsa