A lámpás
Fekete
az ég: mély és végtelen,
A
csillagok sziporkázva égnek,
- Nehéz
a várás, nehéz idelenn,
Üres,
komor, vajúdó az élet.
-
Egyedül vagyunk. Dúlt idegekkel
Hallgatózunk.
- De lüktet már a csend:
- Te
jössz, Te jössz áldott lépteiddel
A
Vőlegény! A megígért! A szent!
Tartsátok
hát magasra mécsetek,
És a
sötét eloszlik legott.
- Mi ez?
– Nekem nem ég a mécsesem!
- Uram!
– Az én olajom elfogyott!
... Én
magam meg töredező nádszál –
A
szélfúvásra is megremegek...
- Ha azt
mondod most: hiába vártam,
Mécs
nélkül Eléd én nem mehetek...
Akkor...
akkor... miért éljek én tovább?
Nálad
nélkül mit ér az életem?
- Uram!
Te... hát Te lehajolsz hozzám?
Te
érinted meg remegő kezem?
- Jól
hallottam? Indulhatok én is?
Erőtlen
lábam Te egyengeted?
Üres
lámpás van kezemben, - mégis...
A
mennyegzőre Veled mehetek?
Ó, ha
egykor a nagy számadáson
Az
atomok ropogva bomlanak,
Kő-kövön
nem marad a világon,
Az ég és
a föld mind összeomlanak,
- A Te
dicséreted akkor szárnyra kel!
Négy
égtáj felől zengi majd a szél:
A
pislogó kis mécset nem oltottad el,
S a
megtört nádnak megkegyelmeztél!
Lukátsi Vilma
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése