A DRÁGAGYÖNGY
Nagy csobbanás, majd a hullámok fodrozódása, s utána
elcsöndesedett a víz a csónak körül. A keresztény misszionárius szemét arra a
helyre szögezte, ahol apró buborékok serege szállt fel a felszínre a mélyből.
Még egy perc, és egy fekete fej emelkedett ki a vízből és egy ragyogó szempár
nézett felé. Egy öreg hindu gyöngyhalász mászott a csónakba mosolyogva, miután
lerázta a vizet beolajozott, fényes testéről.
„A legjobb merülés, amit valaha is láttam!” - kiáltotta
Dávid Morse, a misszionárius.
„Nézd ezt, Száhib” - mondta neki Rambó. és kivett egy nagy
osztrigát a fogai közül – „azt hiszem, ez jó lesz”. Morse átvette és amíg
zsebkésével nyitogatta, Rambó más, kisebb kagylókat szedett ki ágyékkötőjéből.
„Rambó, nézd!” - kiáltotta Morse „hiszen ez valóságos
kincs!” „Igen, egészen jó” - vont vállat a búvár.
„Hogy jó!? - láttál már valaha életedben ennél szebb
gyöngyöt? Tökéletes, hát nem!?” - Morse kezében forgatta a gyöngyöt, azután
átnyújtotta a hindunak. „Bizony vannak szebb gyöngyök is, sokkal szebbek...
nekem is van szebb” - mondta az fojtott hangon. – „Nézd csak... hibák... itt
egy fekete pont, ott egy kis horpadás. S a formája is kissé hosszúkás, de azért
a többihez képest megjárja”.
„A szemed kissé túl éles a saját javadra, barátom” - mondta
Morse – „én soha nem kívánnék magamnak szebb gyöngyöt”. „No éppen ez az, amit a
te az Istenetekről mondasz. Önmaga előtt mindenki tökéletes, de Isten olyannak
látja, amilyen a valóságban”.
Ezek után a két ember elindult a városba vezető poros úton.
„Igazad van Rambó. De Isten felkínálja Krisztus igazságát
mindazoknak, akik hisznek Benne és elfogadják azt ingyen ajándékként, mint az Ő
megváltását. Nagyon sajnálom, hogy te nem tudod ezt elfogadni barátom?”
„Nem, Száhib - ahogy már sokszor mondtam neked, ezt túl
könnyűnek tartom, azért nem tudom elfogadni. Talán túlságosan büszke vagyok,
hogy elfogadjam. Én szeretnék megdolgozni azért, hogy helyem legyen a mennyben,
különben mindig kényelmetlenül érezném ott magam”.
„Óh, Rambó” - és a misszionárius szavai mögött ott volt az a
sok imádság, amit ezért az emberért évek óta elmondott, - „hát nem érted, hogy
ilyen módon soha nem jutsz a mennybe? A mennybe csak egy út vezet, és te
lassanként megöregszel. Talán ez az utolsó éved, amikor még gyöngyökért alá
tudsz merülni. Ha meg akarod látni a menny gyöngykapuját, el kell fogadnod
Isten ajándékát, amelyet Fiában nyújt neked!”
„Azt mondod, hogy utolsó évem? - igen, igazad van. Ma
merültem le utoljára. Ez az év utolsó hónapja és nekem előkészületeket kell
tennem. Látod azt az embert ott? Zarándok, aki talán Bombay-ba vagy Kalkuttába
megy. Mezítláb, mindig a legélesebb kövekre lép és - látod - minden méternél
megáll, letérdel és megcsókolja a földet. Ez így jó. Az új év első napján én is
megkezdem zarándokutamat. Egész életemben erre készültem. Ezzel biztosítom
magamnak azt, hogy biztosan a mennybe jussak. Térden csúszva megyek, egészen
Delhi-ig.”
„Ember! te megőrültél! Kilencszáz mérföld innen Delhi. A bőr
lejön a térdedről és vérmérgezést vagy leprát kapsz, mielőtt Bambay-ba érsz!”
„Nem számít, nekem el kell jutnom Delhibe és akkor a
halhatatlanok megjutalmaznak. Édes lesz a szenvedés, mert ezzel vásárolom meg a
mennyet magamnak”.
„Rambó, drága barátom, nem teheted ezt! Hogyan is
engedhetnélek el, amikor tudom, hogy Jézus Krisztus meghalt érted, hogy
megnyissa számodra a menny kapuját?!”
De ez az öreg gyöngyhalász rendíthetetlen volt.
„E földön te vagy a legjobb barátom, Morse Száhib. Hosszú
évek óta mellettem állsz. Amikor beteg voltam, ínséget láttam, te voltál az
egyetlen, aki segített. De még te sem tántoríthatsz el attól, hogy megszerezzem
magamnak az örökké tartó üdvöt. Delhibe kell mennem!”
Minden hiábavaló volt. Az öreg gyöngyhalász nem tudta
megérteni, nem tudta elfogadni Jézus Krisztus ingyen megváltását.
Egyik délután kopogtak Morse misszionárius ajtaján. Rambó
állt az ajtó előtt. „Kedves barátom - kiáltott Morse gyere be!” - „Nem -
mondta a gyöngyhalász - most te gyere el hozzám egy kis időre! Valamit mutatni
akarok neked. Kérlek, ne mondj nemet!” A misszionárius szíve megdobbant. Hátha
Isten végül mégis meghallgatta imáját! „Természetesen, azonnal megyek” - mondta
és már indult is Rambóval annak otthonába.
„Holnaphoz egy hétre indulok Delhibe” - mondta Rambó. A
misszionárius szíve elszorult ettől a hírtől. Talán most van az utolsó alkalom,
hogy megmutassa a gyöngyhalásznak azt az utat, amelyet Isten készített a menny
felé. Rambó kiment a szobából és visszatért egy nehéz, erős ládikóval.
„Évek óta tartogatom ezt - mondta - Csak egy valamit tartok
benne. Most elmondom neked a történetét Morse Száhib. Volt nekem egykor egy
fiam”. – „Fiad, Rambó? Hiszen erről te nekem soha nem beszéltél!” - „Nem Száhib, egyszerűen nem tudtam beszélni
róla” - s ahogy beszélt a gyöngyhalász, szeme hamarosan könnyekben úszott.
„Most azonban, hogy olyan útra indulok, amelyről talán soha
nem térek vissza, beszélnem kell róla. A fiam is gyöngyhalász volt. A legjobb
India partjain. A leggyorsabban merülő, legélesebb szemű, legerősebb és a
legtovább tudta visszatartani lélegzetét valamennyi gyöngyhalász közül. Milyen
nagy boldogság volt nekem! Mindig arról álmodott, hogy egyszer megtalálja a
tökéletes gyöngyöt. Egy napon meg is találta, de amikor a felszínre igyekezett
vele, a lába be szorult egy korallzátonyba és túlságosan sokáig kényszerült víz
alatt maradni. Nemsokára meghalt”. - az öreg gyöngyhalász egy pillanatra lehajtotta
a fejét. Egész teste rázkódott, de hang nem jött ki a száján.
„Azóta, sok-sok éven át tartogattam ezt a gyöngyöt -
folytatta - most azonban, hogy valószínűleg nem térek vissza soha, a legjobb
barátomnak ajándékozom” - s kivett a dobozból egy óriási gyöngyöt és a
misszionárius kezébe adta. A legnagyobb gyöngyök egyike volt, amit valaha is
India partjai mentén találtak és olyan fényben ragyogott, amelyet meg sem
közelített a mesterségesen tenyésztett gyöngyök csillogása. Mesés összeget
lehetett volna kapni érte bármelyik piacon. A misszionárius egy pillanatig
szótlanul, áhítattal nézte a gyöngyöt. „Milyen csodálatos gyöngy ez, Rambó!” -
„Ez a gyöngy teljesen tökéletes, Száhib” - mondta Rambó.
A misszionárius hirtelen támadt ötlettel felnézett. „Rambó, ez
a gyöngy csodálatos. Bámulatra méltó. Hadd vásároljam meg tőled! Tizenötezret
adok érte, vagy ha többet ér, a többit ledolgozom neked”.
„Nem, Száhib - mondta Rambó - ezt a gyöngyöt nem lehet
megfizetni. Nincs annyi pénz az egész világon, mint amennyit ez a gyöngy nekem
ér. Ha egymillió dollárt kínálnának érte, annyiért sem adnám. Neked sem adom
el. Csak ajándékképpen kaphatod meg”.
„Nem, Rambó - mondta Dávid Morse - ezt nem fogadhatom el.
Akármilyen nagyon szeretném is, hogy az enyém legyen, így nem fogadhatom el.
Talán túlságosan büszke vagyok, de ez így túl egyszerű. Fizetni vagy dolgozni
akarok érte”.
Az öreg gyöngyhalász elcsodálkozott: „Hát hogy hogy nem
érted, Száhib? Hát nem érted, hogy egyetlen fiam az életét adta ezért a
gyöngyért! Ezt nem lehet pénzzel megfizetni! De ajándékul neked adhatom. Fogadd
el, mint szeretetem zálogát!”
A misszionárius szóhoz sem jutott egy pillanatra. Azután megragadta
az öregember kezét. „Rambó, hát nem érted? Pontosan ez az, amit Isten mond
nekünk. Isten felkínálja neked ingyen, ajándékképpen az üdvösséget. Az olyan
drága és értékes, hogy nincs ember a földön, aki meg tudná fizetni. Semmiféle
munkával sem lehet megszerezni. És senki nem elég jó ahhoz, hogy kiérdemelje.
Isten az Ö tulajdon
Fia életét adta érte, hogy számunkra megnyissa a menny kapuját. Ha százszor
zarándokolnál Delhibe, akkor sem tudnád megnyitni a menny ajtaját. Csak egyet tehetsz:
elfogadod ingyen, mint Isten irántad, bűnös iránt való szeretetének zálogát.”
„Rambó, én elfogadom tőled ajándékba a gyöngyöt - de
elfogadod-e te is Isten ajándékát, az üdvösséget, abban a tudatban, hogy ez
Isten Fiának életébe került, és most ajándékba kínálja neked?”
Rambó most már megértette és elfogadta az üdvösséget Isten
ingyen ajándékaképpen.
Te is elfogadtad már? Ha nem, fogadd el még ma!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése